Hivatásom története

Ferenczi Richárdnak hívnak, 1981. szeptember 15-én, Fájdalmas Anya ünnepén láttam meg a napvilágot Nyíregyházán, szüleim első gyermekeként. Három évvel később született meg húgom, akire nagyon büszke vagyok és nagyon boldog, hogy Isten testvérként állította mellém, s akitől nagyon sokat tudok tanulni mind a mai napig. Négy éves koromig Polgáron laktunk, aztán elköltöztünk Békés megyébe, először Füzesgyarmatra, majd Körösladányba. Ott kezdtem megismerkedni Isten házával és a keresztény hitigazságokkal.

Szüleim vallásos nevelésben részesítettek, együtt mentünk szentmisére, s amikor általános iskolás lettem, már mehettem ministrálni. Nagyon szerettem az oltár közelében lenni, s áhítattal figyeltem a pap minden mozdulatát. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt az a pillanat az életemben, aminek hatására kimondtam, hogy pap szeretnék lenni, csak arra emlékszem, hogy kimondtam, méghozzá Édesanyámnak. 8-9 éves lehettem akkor. Ő és Édesapám kezdettől fogva minden támogatást megadtak nekem és megadnak ma is abban, hogy pappá formálódjam. Kimondottan örültek annak, hogy ilyen vágyam van. Abban az időben még nem tudatosult, hogy miért akarok pap lenni, csak tetszett az, amit a pap cselekedett.

Ma már tudom, hogy miért akarok lelkipásztor lenni. Egyedül ISTENÉRT, az Ő szeretetéért. Őt akarom szolgálni minden képességemmel, tudásommal és szeretetemmel. Át akarom neki adni az egész életemet, hagyni, hogy Ő vezessen, engedni, hogy az ő akarata érvényesüljön rajtam keresztül. Embereket akarok elvezetni hozzá. 13 éves voltam, amikor visszaköltöztünk Polgárra. Itt folytattam a ministrálást, s a középiskoláig hátralévő idő alatt Isten háza szinte a második otthonommá vált. Amikor csak lehetett ott voltam a szentmiséken ministrálni, a litániákon, keresztúti ájtatosságokon, szerepeltem a misztériumjátékokban. 1996-ban részesültem a bérmálás szentségében. Középiskolámat Esztergomban, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban végeztem.

Családunk több barátja is ott végzett -köztük Sárközi Balázs atya, akit bérma keresztapámnak választottam, s akinek nagyon sokat köszönhetek-, ők ajánlották nekem ezt az intézményt. Életem négy csodálatos évét töltöttem a ferences atyák által vezetett iskolában és kollégiumban. Amikor ott éltem, nem mindig gondoltam és éreztem azt, hogy ez olyan csodálatos lenne, de kikerülve be kellett látnom, hogy sok mindenben igazuk volt, sok mindent csak az érettségi után értettem meg. Ott váltam önállóvá, ott tanultam meg a diákélet mindenkori íratlan szabályait. Megtanultam és tapasztaltam, hogy mit jelent a másikra figyelni, mit jelent valaki mellett élni, mit jelent az igazi barátság. S főként ott alakult, formálódott, fejlődött az isteni hívásra adandó válaszom. A társaim között olyan barátot találtam, aki a mai napig segít gondolkodásom alakulásában és a pappá formálódás útján, akiért Istennek különösen is hálás vagyok. Az érettségit követően jelentkeztem Bosák Nándor püspök úrnál, hogy szeretnék pap lenni. Ő felvett a Debrecen-nyíregyházi Egyházmegye kispapjai közé és a tanulmányok megkezdésére a váci szemináriumba küldött. Ez a mondhatni családias körben eltöltött egy esztendő meghatározó élmény volt a papság felé vezető úton. Ez volt a kezdet, s az első benyomások, az első élmények kispapként, különösen is megmaradtak bennem. A második évtől kezdve az egri papnevelő intézetben folytattam tanulmányaimat.

Az évek során mindig nagy öröm volt számomra az egyhetes lelkigyakorlat, mely alatt igazán csak Istenre kellett figyelnem. A szeminárium a pappá formálódás helye. Már első évben azt hallottam a spirituális atyától, hogy nem kispapnak jelentkeztünk, hanem papnak. S a szeminárium nem cél, hanem eszköz. Az egyik lelkipásztor azt mondta nekem, hogy Isten abban a szemináriumban, azzal az életrenddel, azokkal az elöljáró atyákkal akarja, hogy pappá formálódjam, ahol, és akikkel együtt vagyok. Nem volt mindig könnyű meglátni ebben Isten akaratát, ezt tartani a szemem előtt, de próbáltam elfogadni. Másodéves kispapként már biztos voltam abban, hogy Jézus Krisztus meghívott és kiválasztott, hogy neki szenteljem életemet. Előtte csak én akartam, hogy pap legyek, de akkor éreztem, hogy Ő is akarja. Teljes szívvel hálát adok Neki, hogy megszólított és szolgálhatok neki. Tudom, hogy a papi életben nem csak öröm van, hanem üröm is. De Aki meghívott, tudom, hogy mindig fog adni annyi segítséget, hogy hűséges tudjak maradni a szolgálatban. Csak annyit kell tennem, hogy nem veszem le Róla a szememet. Az Úr mindig rendelt mellém olyan embereket, akikre felnézhettem, akiknek a példáját követhettem, legyen szó emberségről, kereszténységről, papságról, vagy magyarságról.

Ha Isten is úgy akarja, akkor hamarosan megkezdhetem a szolgálatomat, s munkálkodhatom az Ő szőlőjében. Hivatásomat hittel, hűséggel, humorral szeretném betölteni.