Bökő Péternek hívnak. 1980-ban születtem, Hajdúnánáson. Születésem óta Polgáron élek, egy testvérem van. Jelenleg az Egri hittudományi Főiskolán, V. éves teológusként készülök arra, hogy Krisztus papságának részese lehessek.

Mindig nagy feladatnak tartottam azt, amikor a hivatásomról kellett vallanom, ezért igyekszem most őszintén és a legjobb tudásom szerint szólni róla.

Mindnyájunknak van valamilyen hivatása. Isten mindannyiunkat meghívott arra, hogy megosszuk Vele az Ő életét és országát. Mindnyájunknak egy sajátos helyet jelölt ki ebben az országban. Ha megtaláljuk a magunk helyét, akkor boldogok leszünk. Ha nem találjuk meg, akkor sohasem lehetünk igazán boldogok. Hiszen mindnyájunk számára igazán egyetlen dolog szükséges: hogy betöltsük hivatásunkat s azzá legyünk, amivé az Isten akarja.

Életünk, jövőnk megtervezésekor számolnunk kell személyes szabadságunk fontosságával. Aki fél eldönteni jövőjét a saját szabad választásával, az nem érti meg igazán Isten szeretetét. Hiszen szabadságunkat azért kaptuk ajándékba Istentől, hogy Ő tökéletesebben szerethessen bennünket, s viszonzásul mi is tökéletesebben szerethessük Őt.

A papi hivatás választásában megnyilvánuló szabadság bizony nagy titok. Hogy Jézustól miért kaptam a papi hivatás kegyelmét, nem tudnám megmondani. talán egy kicsit rám is illik azaz ige, amelyet az Úr mondott Jeremiás prófétának meghívásakor: “Mielőtt megformáltalak az anyaméhben ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből megszenteltelek.”

Utam a szeminárium, a kispapság - papság felé viszonylag egyenesnek mondható. Már egészen kicsi koromtól tudtam, hogy pap szeretnénk lenni. Szorgalmasan jártam a templomba, hittanra, készültem a nagy feladatra. Ám a kamaszkor szele engem is megcsapott. El - elmaradozgattam a templomból, s amikor ott is voltam, akkor is csak inkább a „testem” volt ott, mint a lelkem is. Nem nagyon ment az imádság sem. A barátok, haverok között pedig nem sok szó esett hitről, hivatásról. Céltalanul éltem a világban, anélkül, hogy tudtam volna mit is akarok kezdeni életemmel (vagy mit akar kezdeni Isten az életemmel!). Életemnek ebben a kb. 3 éves időszakában, mondhatnám úgy, hogy „takarékon” volt az Istennel való kapcsolatom.

Azonban éreztem, hogy üres az életem, valami, vagy inkább „Valaki” hiányzott belőlem. Ő azonban elvezérelt egy kis karizmatikus közösséghez, akiknek a segítségével újra el tudtam indulni az Isten követésének rögös, ámde annál szebb útján. Itt a közösségben ismertem fel az én elhanyagolt, ám az Úr kegyelméből megőrződött hivatásomat. Újra elkezdtem szentségi élete élni, s tudatosan figyelni arra, hogy amennyire csak lehet a hivatásomhoz méltóan éljek. Mindennek már több mint nyolc éve.

Nagy lökést adott még számomra ezen az új úton való elinduláshoz Prohászka Ottokár püspök egy gondolata: “Érdemes feláldozni egy emberi életet azért az Istenért, aki isteni életét áldozta az emberért.”

Mikor 2000 őszén átléptem a szeminárium kapuját, éreztem, hogy jó helyre kerültem, s ezzel életemnek egy új szakasza kezdődött. Elmondhatom, hogy azóta még intenzívebbé, s ami még fontosabb még tudatosabbá vált a hivatásom, az Istenkapcsolatom. Egyre több dolgot ismerhettem meg, fedezhettem fel Istenről, önmagamról. Teológiai tanulmányaim által kibontakozott előttem az a csodálatos katolikus tradíció, mindaz az érték és bölcsesség, amely legjobban, a liturgiában jut kifejeződésre, melynek azóta is nagy csodálója vagyok. Itt a szemináriumban ismerhettem fel igazán az Istenért és az Ő országáért vállalt önkéntes tisztaság értékét, azt, hogy milyen fontos is az ember életében, ha komolyan akar tenni valamit, a teljes önátadás, mert hisz fél szívvel nem lehet az ember sem jó családapa, sem Isten akarata szerint való pap. Nem állítom, hogy minden nehézség nélkül élnénk valamiféle rózsaszín ködbe burkolódzva, hiszen ember vagyok. De ha nehézségek, keresztek merülnek fel életemben, nem akarok csüggedni, hanem a Szentlélek irányítására bízva magam Hittel - Hűséggel - Humorral akarom teljesíteni mindazt a küldetést, melyre az én Uram meghívott, s akarok az egyház szándéka szerint formálódni olyan pappá, amilyenre a világnak szüksége van, hogy az Isten Országa növekedjék az emberek között.

Hiszem azt, hogy az emberek megszólíthatóak és meg is kell szólítani őket, csak meg kell találni mindenki szívéhez a kulcsot. Hiszem azt, hogy gyarlóságaim és gyengeségeim ellenére is alkalmas eszköze lehetek az én Uramnak, az emberek Őhozzá vezetésének és megszentelésének apostoli munkájában.

Ezért a zsoltárossal együtt vallom:

„Szeretlek, Uram, én erősségem! Az Úr az én menedékem, váram és szabadítóm. Istenem és kősziklám, akiben bízom.” /Zsolt18, 2-3/