Halottak napján a temetők csendjében szívünkbe oson a fájdalmas és mégis örök kérdés: Miért születtünk, miért élünk, ha meg kell halnunk? Miért kell egész életünk során együtt élni a halál gondolatával?

Akaratunk nélkül születtünk, és akaratunk ellenére kell meghalnunk. Jól tudjuk, hogy értelmünk fényereje nem elegendő ahhoz, hogy a halál titkának fátyla mögött meglássuk az igazságot. Ezért fordulunk Jézushoz, aki az Atya akaratából jött közénk. Ő a mi üdvösségünkért élt, szenvedett és meghalt. A talentumokról szóló példabeszédében arra figyelmeztet bennünket, hogy életünket másokért kaptuk. Azért élünk tehát, hogy szeressünk. Aki ilyen lelkülettel járja földi zarándok útját, az elmondhatja a neves író, Julien Green vallomását: „…eljön a nap, amikor az utolsó partra érkezünk. Befejeződik az utazás, de tudjuk, hogy van Paradicsom, ahol minden bolyongásunk örökre véget ér.”

A keresztény ember tehát nem a halálban, hanem az Örök életben látja élete végállomását.