BÖJT

böjt: a →mértékletesség erényének cselekedete. - Tágabb értelemben minden erkölcsi meggondolásból fakadó önmegtagadás, főként az érzéki élvezetektől való tartózkodás. Szoros értelemben az önfenntartási ösztön megfékezése az evésben és ivásban. Célja a lélek fölemelése a testi vágyak megfékezésével, s a bűnbánat kifejezése. Testünk miatt a természettörvény is ajánlja, és minden vallás törvényei között szerepel. - Az ÓSz-ben a mózesi törv. csak az engesztelés napján írt elő kötelező ~öt (Lev 16). A fogság után még 4 kötelező ~i nap jött ehhez: Jeruzsálem ostroma kezdetének, elfoglalásának, a tp. lerombolásának, Gedalja meggyilkolásának napja (Jer 41,1; 52,6). A farizeusok külsőséges böjtjével szemben az esszénusok képviselték az istenfélő böjtöt. - Jézus Krisztus 40 napos ~tel kezdte nyilvános tevékenységét. Óv a külsőséges ~től (Mt 6,16), s a sátán elleni harc fegyveréül adja (17,21). Az Egyh. kezdettől fogva gyakorolta a ~öt, mert “elvitetett tőle a Vőlegény” (Mk 2,20; vö. ApCsel 13,2). Egy idő után különvált a természetes ~ (→szentségi böjt), mely minden ételt tiltott, és az egyh. ~, mely az ételek mennyiségét, ill. minőségét szabályozza. - 1. Régebben a megtartóztatás foka szerint 3 ~öt ismertek: →szigorú böjt, enyhített böjt és a hústilalom. - 2. 1966 óta az egyh. törv. csak a szigorú ~öt és a húst tiltó →megtartóztatást ismeri. A ~ alól jogos okból fölmentést adhatnak az ordináriusok, a plébánosok és a szerzetes elöljárók. - 3. Mo-i törvények a böjtről: 1560: a nagyszombati egyhmegyei tart. zsin.: Az Anyaszentegyház böjtjeit mindenki tartsa meg. Ne részegeskedjenek, adjanak alamizsnát, jámbor tettekkel foglalkozzanak, egyszer egyenek napjában, déltájban. - 1611: a nagyszombati tartományi zsin.: Mivel az anyaszentegyház fegyelmi kérdésekben tekintettel van a helyi egyházakra, tisztelettel kéri a zsinat a pápát, hogy a környező országokhoz hasonlóan a böjti törvény ne vonatkozzék a tejtermékekre és a tojásra. A jejunium törvényének megtartására, mely szerint napjában egyszer, dél után szabad enni, emlékeztessék a híveket. - 4. A bizánci szert. egyházaiban, főként az OOE-ban az évente közel 200 böjti napon tilos a hús és a tejes étel, s csak száraz élelmet lehet fogyasztani. A szerzetesek bort nem isznak, halat nem esznek, s egész napjukat imádkozással töltik. A ~ a helyi szokásoktól függően egyébként eltérő szigorúságú lehet és megtartását a világi élet feltételei is befolyásolják. - 5. A r.k. Egyház hatályos törve szerint a húsevéstől v. a püspöki konferencia. előírásai szerinti más eledeltől való tartózkodás az év minden péntekén kötelező, hacsak egybe nem esnek egy a főünnepek közé tartozó nappal; hústilalmat és böjtöt kell tartani és →nagypénteken (1251.k.). - A hústilalom kötelezi azokat, akik 14. életévüket betöltötték; a böjt pedig az összes nagykorúakat kötelezi 60. életévük megkezdéséig. A lelkipásztoroknak és a szülőknek legyen azonban gondja arra, hogy a bűnbánat valódi értelmére megtanítsák azokat is, akik fiatal koruk miatt nem kötelesek a böjtre és a hústilalomra (1252.k.). - A püspöki konferencia. pontosabban is meghatározhatja a böjt és a hústilalom megtartását, továbbá egészében v. részben helyettesítheti is a hústilalmat és a böjtöt a bűnbánat más formáival, főként a segítő szeretet cselekedeteivel és vallásos gyakorlatokkal (1253.k.). **-E.P.

IMA

(lat. oratio, precatio): a szó szoros értelmében beszélgetés Istennel; tágabb értelemben a minden időben és helyzetben megélhető személyes kapcsolat Istennel, az élet Urával és fenntartójával. - Az ~ a →vallásosság erényének cselekedete, a ker. élet alapföltétele.

I. Az imádság a vallástörténetben

Az ~ általános emberi és vallásos jelenség, alapvetően hozzátartozik az emberhez. Minden olyan próbálkozás ellenére, amely az ~ot másodrendű jelenségként próbálja értelmezni, állítható, hogy az ~ az ember lényegéhez és létezéséhez tartozik. Az ember beszéd- és gondolkodásképességének része az imádkozás képessége. Az emberi ész, amennyiben valóban szabadon teszi föl kérdéseit és nem határolják le világnézeti korlátok, mindig keres valakit, aki létezésének oka, és aki nap mint nap megtapasztalható módon gondoskodik róla. Minden vallás tanúskodik e keresésről, mely megfelel az ember lényegének: a dolgok értelmének keresése kezdettől fogva az emberi lélek sajátja. - A vallástörténet tanúsága szerint mind az egyes, mind a társadalmi rendben élő ember mindig tisztelettel adózott egy láthatatlan, földöntúli világnak. Más szóval ez azt jelenti: nem az ember találta ki a vallást, a vallás hozzátartozik az életéhez, létének minden lehetséges alakjában és módjában. - Az ember az ~ban túllép önmagán, a maga világán, a természetes valóságon, és egyúttal elfogadja, mert szembesül vele, saját végességét és gyarlóságát. Amennyiben elfogadja, elismeri és megköszöni az ajándékba kapott létet, az ~ot jogosan lehet a “teremtmény alaptevékenységének” nevezni. Minden vallás ismeri és gyakorolja az ~ot, az istenséghez fordulást. A “világtól való menekülés” és egyéb vádakkal szembe kell állítani a keresztény ~ evilági és mélyen emberi jellegét. Az ~ nem pótcselekvés, és a pótcselekvésként végzett ~ nem ~. - 1. az ókori görögöknél és rómaiaknál az istentisztelet része, kérést v. köszönetet kifejező beszéd. A görögöknél a kérő ~ euché, a hála~ epainosz. Homérosznál az ember csak kéréssel fordult az istenekhez, áldozatnál dicsőítő énekeket énekeltek. Kérő ~ot egészen ritkán mondtak, mert hittek ugyan a rendkívül jámbor emberek ~ainak hatékonyságában, de inkább a korábbi áldozatokra hivatkoztak, v. fogadalmat tettek. A rómaiaknál a kérő ~ a csak többes számban használt preces. Áldozat bemutatásakor a pap előimádkozott, a felajánló utánamondta a formulát, amit néha ősisége miatt már nem is értettek. Egyetlen szó elvétése érvénytelenítette az ~ot. Isteneiket ui. emberi vonásokkal ruházták föl, kiknek nem elég a hálás köszönet, s az üres kezű kérelmezőt nem hallgatják meg. Származásuknak és méltóságuknak megfelelően kellett őket megszólítani, azért rendszerint hangosan imádkoztak. Minden fontosabb esemény (népgyűlés, törvényszéki tárgyalás, ünnep, játék, harc, a görögöknél még a színielőadás is) ~gal kezdődött. A kérelem tárgyától függött, melyik istenhez fordultak, mert mindegyiknek megvolt a saját hatásköre. ~ előtt kezet mostak, tiszta ruhát öltöttek. A görögök koszorút tettek fejükre v. gyapjúval bevont ágat tartottak a kezükben, a rómaiak fejükre vonták a tógát. Arccal az oltár v. az istenkép felé fordultak. Égi istenekhez fölemelt, a tengeriekhez vízszintesen kinyújtott, az alvilágiakhoz lefelé tartott kézzel v. térdelve imádkoztak, s esetleg dobbantottak lábukkal, hogy fölhívják magukra a figyelmet. - Az ~ különleges fajtája volt az →átok.

II. Az imádság fajtái

Az ~okat több szempont szerint lehet csoportosítani. Az általánosan ismert három fő csoport: a gondolatbeli, szóbeli vagy cselekedetekben megnyilvánuló ~. - Részleteiben: 1. Az imádkozás módja szerint. Imádkozhatunk szóval, gondolattal, érzelmeink, belső küzdelmeink, munkánk, önmagunk fölajánlásával. A szóval (halkan, hangosan v. énekelve) végzett ~ a →szóbeli imádság; ennek pár szavas formája a →röpima. A gondolattal, szándékkal, akarattal, a bűnbánat v. a szeretet érzületével végzett ~ a benső v. elmélkedő ~ (→elmélkedés). Ennek elmélyültebb változata a természetes v. természetfölötti →szemlélődés. - 2. Tartalma, ill. célja szerint van hálaadó,dicsőítő, engesztelő és kérő ~. Az Egyház hivatalosan is, egyénileg is szinte minden cselekményét hálaadással fejezi be (→Deo gratias). A dicsőítő ~ Isten →dicsőségének elismerése és hirdetése azzal a szándékkal, hogy minden teremtmény ismerje és szeresse Õt. A szentmise állandó dicsőítő ~a a →Dicsőség a magasságban Istennek... A zsoltárok végén és a →responzóriumokban imádkozzuk az ún. kis →doxológiát (→Dicsőség az Atyának és Fiúnak...) Dicsőítő ~ot a saját szavainkkal is mondhatunk. Az engesztelő ~ célja a sértés jóvátétele (→engesztelés), a →bűnbánat kifejezése (→bűnbánati zsoltárok). A kérő ~ (lat. postulatio) az üdvösség szempontjából fontos lelki és anyagi javak elnyerésére irányul. Liturgikus formája az →oratio. Olykor az →eskühöz hasonló hivatkozással szólal meg (pl. a litániában: “születésed által, ... halálod és mennybemeneteled által, ... ments meg, Uram minket!”) - 3. Jellege szerint. a) →liturgikus imádság (lat. oratio publica): az Egyház hivatalos, közösségben végzett, nyilvános ~a: elsősorban a →szentmise és a →zsolozsma. A liturgikus ~ok gazdag gyűjteménye a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatos. - b) →magánimádság (lat. oratio privata) a liturgián kívül végzett ~. Lehet végezni egyedül (lat. oratio personalis) v. közösségben (lat. oratio communis). A közösségben végzett magánimádságok a paraliturgikus ~ok: →litánia, →rózsafüzér, →keresztút. Különleges csoportja az →archaikus népi imádságok.

III. Az imádság a Szentírásban

1. Az ÓSz-ben. a) Szóhasználat. Az ~ jelölésére a hitpallel és az atar ige szolgált. A hitpallelből képezték a tefillah főnevet, mely mondott és énekelt, liturgikus és magánimádságot egyformán jelentett (Zsolt 17; 86; 90; 102 és 142 felirata; vö. 72,20; Hab 3). Az atar igéből képzett főnevet a régi fordítások ‘áldozati illat’-tal adták vissza (Ez 8,11). Ezt a két igét csak ritkán használták a szentt szerzők, sokkal szívesebben írták körül az ~ot. Így a kérő ~ helyett a szólni, szájat megnyitni, hívni, kiáltani, sírni, szívet-lelket Isten elé önteni; a hálaadó ~ helyett a magasztalni (hallel, melynek továbbképzéséből lett a tefillah az egész Zsolt felirata), dicsőíteni, áldani, ujjongani; az éneklés és hangszeres kíséret miatt az énekelni, játszani igék mind az ~ot fejezik ki. Ugyanígy az ~ testtartása, a leborulás (proszkünészisz), továbbá a térdel, áll, kezét kitárja és az Isten arcát keresi szintén az ~ kifejezései lettek. - b) Az ~ alapja. Izr. fiainak az ő egyetlen Istenükhöz, Jahvéhoz kell imádkozniuk, bár lehet, hogy valamiképpen más istenségek is léteznek, de segíteni semmiképp nem tudnak, v. eleve, v. azért, mert hatalmuk Izraelre nem terjed ki. Jahve azonban állandóan készen áll Izr. fiainak megsegítésére. Az első dolog tehát, ami Izr. fiainak ~át meghatározza: Isten közelsége, jelenléte, elsősorban a szentélyben, de azon kívül is (Zsolt 16,7; 139,7-10; 145,18). Jahve meghallgatja Izr. fiait, mert →szövetséget kötött velük, melyben Jahvénak nemcsak bölcsessége és hatalma nyilatkozik meg, tehát hogy képes is, tud is, akar is segíteni, hanem erkölcsi követelményei és tulajdonságai is megmutatkoznak: igazságossága, hűsége és jósága (héb. hesed; →kegyelem). Az ~ elsődleges jogcíme tehát Izr. fiai számára az Isten népéhez tartozás. Később az is indítékul szolgálhatott az ~ra, hogy Jahve teremtette és tartja fönn a világot. Ezeknek a dolgoknak a mérlegeléséből adódott az a bizalom, mely Izr. fiainak ~át jellemezte. Ami Izr. fiainak vallásosságában elsősorban megragad, az épp ez a kinyilatkoztatáson alapuló Istenbe vetett bizalom (23,4; 27,10; 46,2-4; 91 stb.). Jahve tisztelőit ez a bizalom csaknem minden pogánytól megkülönböztette, azok ui. úgy vélték, hogy isteneiket mágikus eszközökkel (formulák, nevek) mintegy rákényszeríthetik a segítésre. Jahve és népe között a kapcsolat erkölcsi jellegű. Jahvéba vetett bizalmukat elsősorban az a gyakran kifejezett bizonyosság tanúsítja, hogy Jahve meghallgatja őket (13,6; 22,25; vö. 18). Ugyanakkor nem ritka az sem, hogy ugyanabban az ~ban megnyilvánul az imádkozó aggodalma is: hátha nem talál meghallgatásra. Ennek az olykor követelőzésben, sőt kétkedésben v. Jahvéval való küzdelemben is megnyilatkozó aggodalomnak az ő istenképük az alapja: az Istent élőnek, személyesnek tartották, de sokszor antropomorf módon képzelték el. Nagyon eleven és mélyen emberi istenfélelmük is ennek felelt meg. - c) A szív ~a. Bármilyen mozdulatokban és szavakban fejeződik ki az ~, mindig az egész ember imádkozik. A Szentírás sokszor beszél a lélekről v. szellemről mint az ~ helyéről, ahonnan az ~ fakad, leggyakrabban azonban a →szívet említi. A szív imádkozik. Ha a szív távol van Istentől, az ~ üres. A szív titokzatos középpontunk, melyet sem a tulajdon értelmünk, sem más emberek nem tudnak megragadni. Egyedül Isten Lelke képes vizsgálni és megismerni. - d) Az ~ tartalmát tekintve az egész életet átfogja, de a szellemi javakért való ~ra sokkal kevesebb a példa, mint az anyagiakért, ideigvaló jókért való ~ra. Igaz, imádkoztak az üdvösségért, bűneik bocsánatáért (32; 51; 103; 130), az Istennel való közösségért, s főleg az Isten arcának látásáért v. az igaz úton járásért, a törvénynek, az igazságnak megfelelő életért (25; 43), a ránk maradt ~ok zömének látszólag evilági javak a tárgyai: betegségből gyógyulás, halálveszedelemből kiszabadulás, az ellenség bűnhődése, a népet fenyegető veszedelmek elmúlása. Ez elsősorban azzal függ össze, hogy a túlvilágra vonatkozó képzeteik még kevésbé voltak kifejlődve, így a jót inkább evilági módon képzelték el; másfelől viszont a büntetés és jutalmazás ósz-i gondolata is szerepet játszott benne, melynek értelmében a földi gondokat-bajokat csak a bűn büntetéseként tudták értelmezni, így a baj megszűnte számukra egyértelmű volt azzal, hogy az embert Isten visszafogadta jóindulatába. Az ÓSz általában nagyon érzékeny az emberi test és lélek egységben látására, ezért pozitívan értékeli a földi javakat. A róluk való aszketikus lemondás teljesen idegen gondolat számára. Ezt a lemondást és a szenvedés értékelését csak Krisztus hozza el az ő keresztjével. Hasonlóképpen ismeretlen az ÓSz-ben az anyagtól való menekülés, a lélek tisztulásának keresése. Amit Izr. fiai százféle formában ismételten kértek Jahvétól, az az →élet volt a maga teljességében: hogy még sokáig egészségesek maradjanak, hogy Jahve áldja meg őket jóléttel, nagy családdal, hogy megérhessék népük gyarapodását, és láthassák Jeruzsálemet, közelebbről részesei lehessenek ott a pompás Jahve-kultusznak. Az élet tehát valójában nem korlátozódott pusztán anyagi javakra; lényeges szellemi értékeket is magában foglalt: a Jahve dicséretébe való bekapcsolódást, a népnek és ezzel az igaz vallásnak sértetlen fönnmaradását. Még kevésbé szabad azonban azt állítani, hogy ennek az életnek elsősorban természetfölötti értelmet tulajdonítottak. Különösebb töprengés és elemzés nélkül Jahve sokra becsült ajándékának tartották az életet (vö. Zsolt 128) Csak keveseknek sikerült magasabbra felküzdeni magukat, és csak néhányan élték át a minden teremtmény elhagyását követő, már-már úsz-i megtapasztalást az Istennel való egyesülésben. Némelyik zsoltárban már megfogalmazódik a gondolat: “kegyelmed többet ér, mint az élet” (63,4), ami az izr.léleknek önmaga odaajánlásával egyértelmű. -

Az ÓSz amásokért való kérést, közbenjárást is ismeri: a nép könyörgött a királyért (20,10), imádkozottaz országért, ahol száműzetésben élt (Jer 29,7), a hittestvérekért (1Mak 12,11) és a halottakért (2Mak 12,42.44). →átokzsoltárok - e) Az ~ formája. Ünnepélyes tartalma miatt az ~ kedveli a verses formákat, ezért az ~ok többségükben költői műként maradtak ránk (→zsoltár). Mind a verses, mind a prózai ~okon belül megkülönböztethető a kérő, a bűnbánati és a hálaadó ~. A ránk maradt legrégibb kérő ~ok ezt a szerkezetetmutatják: megszólítás, Jahvénak mint Istennek különféle jelzőkkel való megtisztelése; maga a kérés és olykor a kérés megindoklása (Bír 16,28). A Jahve korábbi jótéteményeire való hivatkozással a kérő ~ egyre hosszabbá vált (1Kir 3,6-9). A későbbi időből való, részletező kérő ~ok (2Krón 20,6-10; Jud 9) lényegében ugyanezekből az elemekből tevődnek össze, csak terjedelmesebbek, főleg Isten jelzőinek halmozása és a tört. visszatekintés, ill. az Isten irgalmának és jóságának korábbi megnyilvánulásaira való hivatkozás miatt. Jellegzetes példa Salamon ~a a Templom fölszentelése alkalmából (1Kir 8,23-53), mely egy hosszadalmasan részletezett kérés az összes olyan lehetséges helyzet felsorolásával, melyekbe Izr. belebonyolódhat. - A bűnbánati ~ ugyanolyan elemekből tevődhet össze, mint a kérő ~. Sajátos mozzanata a bűn megbocsátásának és a büntetés elengedésének kérése. Ez kifejeződhet a bűn egyszerű megvallásában (Bír 10,10), esetenként azonban összekapcsolódhat a szabadulásért való könyörgéssel (10,15), ill. a hálaígéretével (1Sám 12,10). A részletezőbb bűnbánati ~ok (Ezd 9,6-15; Dán 9,4-19) hasonló részekből állnak, csak sokkal hosszabbak, és ugyanúgy tartalmaznak tört. visszatekintést, mint a hosszabb kérő ~ok. - Prózában megfogalmazott hálaadó ~ok csak más ~ok részeként maradtak ránk (Ter 32,10-13; 2Sám 7,18-29). Megszólítást tartalmaznak és annak beismerését, hogy az ember méltatlan Jahve irgalmára, jóságára; az imádkozó hálája tehát csak közvetve fejeződik ki. A fogság előtti időkből csak kevés kötött ~formulát ismerünk. Ilyen pl. a papi áldás (Szám 6,24-26), az első termés feláldozásakor (→zsengeáldozat) mondott (MTörv 26,3.5-10: “a kis tört. Credo”) és a tizedet felajánló~ (26,1-15). Állandó, kötött formulák csak a fogság után, a zsinagógai istentisztelteken alakultak ki, és a Biblia olvasásához és magyarázatához csatlakozva fontos részei lettek a zsidó →kultusznak. Példa erre a →Sema Jiszraél, a →hallel, a Tizennyolc imádság (→Semone eszré), valamint a kenyér és a bor megáldásakor (→áldás) mondott ~. - f) Az ~ külső helye elsősorban az oltár (Ter 12,7), a szentély (1Sám 1), később Jeruzsálemben a Templom (Iz 56,7: “minden nép számára az ~háza”). Egyébként az ~ nem volt egy kultikus helyhez kötve, sőt az általános K-i fölfogástól eltérően még Izr. földjéhez sem. Izr. fiai otthon is szívesen imádkoztak, különösen a csendes, nyugodt emeleti szobában (Tób 3,11; Jud 8,5; Dán 6,11). Ha nem kultikus helyeken imádkoztak, tekintetüket a jeruzsálemi tp. felé irányították (1Kir 8,38; 2Krón 6,34; Dán 6,11), v. legalább a Szentföld felé (1Kir 8,48). - g) Az ~ ideje. A Zsolt 55,18 alapján többen fölteszik, hogy Izraelben naponta 3x imádkoztak (egyébként az ÓSz nem említi ezt a szokást), a 4. zsoltár esti, az 5. zsoltár reggeli ~. Az ~ összekapcsolódik az áldozattal (54,8; 116,17; Jón 2,10; Zsolt 22,26-27), a böjttel (Jer 14,12) és a fogadalommal (1Sám 1,11). - g) Az ~ és a szövetség. Az ~ az ÓSz-ben sajátos módon Ábrahám atyánk idejétől nyert kinyilatkoztatást. Amikor Isten Ábrahámot hívja, ő azonnal útra kel, “ahogy az Úr mondta neki” (Ter 12,4). Szíve “egészen aláveti magát a szónak”: figyelmesen hallgat. Ábrahám ~a azonban elsősorban cselekedetekben fejeződik ki: hallgatag ember; ahol csak megtelepszik, oltárt épít az Úrnak. Csak később foglalja szavakba ~át, mintegy burkolt panaszként. Emlékezteti Istent ígéreteire, melyek, úgy tűnik, nem teljesülnek (vö. Ter 15,2-3). Így az ~nak mindjárt kezdetben megmutatkozik egyik sajátsága: az Isten hűségébe vetett hit próbatétele. - Hitének végső tisztulásaként Ábrahámtól, “aki megkapta az ígéreteket” (Zsid 11,17), azt kívánták, hogy áldozza föl a fiút, akit Isten ajándékozott neki. Hite nem inog meg: “Isten gondoskodik magának áldozati bárányról” (Ter 22,8) - mondja Ábrahám, mert “bizonyosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani” (Zsid 11,19). Így válik hasonlóvá a hívők atyja (vö. Róm 4,16-21) az Atya Istenhez, aki saját Fiát nem kíméli, hanem majd mindnyájunkért odaadja Őt (vö. Róm 8,32). Az ~ az embert ismét hasonlóvá teszi Istenhez, és részesíti Isten azon szeretetében, mely a sokakat megmenti. - Isten megújítja ígéretét Jákobnak, Izrael tizenkét törzse ősatyjának (Ter 28,10-22). Jákob harcában az Egyh. lelki hagyománya az ~ szimbólumát látja: a hit harcát és a kitartás győzelmét (Ter 32,25-31; Lk 18,1-8). - Mózes “szemtől szemben beszélt az Úrral, ahogy emberek beszélnek egymással” (Kiv 33,11). ~a a szemlélődő ~ előképe: gyakran és hosszasan “beszél” az Úrral. Fölmegy a hegyre, hogy hallgassa Istent és könyörögjön Hozzá, majd lejön a néphez, hogy elismételje neki Istenének szavait és vezesse őket. A hűséges Istennel való bizalmas kapcsolatból, mely hosszantűrő és szeretettel teljes (vö. Kiv 34,6), meríti Mózes az erőt a közbenjáró ~ra. Nem önmagáért könyörög, hanem a népért, melyet Isten megszerzett magának. Mózes már az amalekiták elleni harcban (vö. Kiv 17,11-20) és Mirjám (vö. Szám 12,13-14) gyógyulásáért is közbenjárt ~ával. De főként a nép elpártolása után “állt be a hasadékba” Isten elé (Zsolt 106,23), hogy megmentse a népet (vö. Kiv 32,1-34,9).

A közbenjárás tehát egyben titokzatos harc is. - Isten népének ~a Isten lakóhelyének közvetlen környezetében fejlődik ki; e lakóhely kezdetben a szövetség szekrénye, később a Templom. Elsősorban a papok és a próféták tanítják a népet imádkozni. A kisgyermek Sámuel számára édesanyjának, Annának Isten előtti magatartása volt az “~ iskolája” (vö. 1Sám 9,18). Héli paptól tanulta meg, hogyan kell hallgatni Isten szavára: “Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (3,9-10). Dávid az “Isten szíve szerinti” király, a pásztor, aki népéért és népe nevében imádkozik. Meghajlása Isten akarata előtt, istendicsérete és bűnbánata a nép számára az ~ példaképe lesz. ~a az Istentől fölkent ~a, hűséges ragaszkodás az isteni ígérethez (vö. 2Sám 7,18-29), szeretetteljes és örvendező bizalom abban, aki az egyetlen Király és Úr. A Szentlélektől kapott sugalmazás által lesz Dávid a zsoltárokban a zsidó és keresztény ~ első prófétája. - A →templomszenteléskor mondott ~ (vö. 1Kir 8,10-61) Isten ígéretére, a vele kötött szövetségre, Isten nevének cselekvő jelenlétére népe körében és az egyiptomi kivonuláskor végrehajtott nagy tetteinek emlékezetére alapszik. A király égre emeli karjait, és könyörög az Úrhoz önmagáért, az egész népért, az eljövendő nemzedékekért, a bűnök bocsánatáért és a mindennapi szükségletekért. Mert minden nemzetnek meg kell tudnia, hogy az Úr az egyetlen Isten, s hogy népének szíve egészen az övé. - A próféták feladata a hitbeli nevelés és a szív megtérésének előkészítése volt. Illés a próféták atyja, azoknak az embereknek atyja, “akik Őt keresik, akik Jákob Istenének arcát keresik” (Zsolt 24,6). Miután Illés menedékhelyén, a Kerit pataknál megtapasztalta az irgalmasságot, megtanítja a száreptai özvegyasszonyt hinni Isten szavában. Megerősíti ezt a hitet állhatatos ~ával, és Isten újra életre kelti az özvegyasszony fiát (vö. 1Kir 17,7-24). A Kármel-hegyi áldozat a hit szempontjából Isten népe számára döntő próbatét volt. Ennél az áldozatnál az Úr tüze emésztette meg Illés kérésére az égőáldozatot “abban az órában ..., amikor az ételáldozatot szokták bemutatni”. - g) Az ~ Kumránban. A kumráni közösség, mely a Tp. kultuszában nem vett részt, ugyanolyan, ha ugyan nem nagyobb jelentőséget tulajdonított az ~nak, mint az áldozatbemutatásnak (1QS 9,3-6). Az ~ neve ‘jó illatú ételáldozat, az igazságosság illata, az ajkak felszálló áldozata, a dicsőítés gyümölcse, az ajkak osztályrésze, a hárfa húrja és az ajkak fuvolája’. - A kumráni közösség naponta a reggelt és az estét tekintette az ~ idejének. A szombatot, az évkezdetet, a négy évszak kezdetét, a →szombatévet és a →jubileumi évet ~aikkal külön megszentelték. A reggeli és esti ~nak a →Tízparancsolat és a Sema volt a magva. Fennmaradt irataikban a kérő ~ra alig találunk utalásokat, az ~ot legtöbbször dicsőítésnek és dicséretnek nevezik. -

2. Az ~ az ÚSz-ben. a) Szóhasználat. Az ÚSz szakkifejezése az ~ra a proszeukhesztai ige, mely a profán gör-ben az istenséghez folyamodás leggyakrabban használt szava; jelentése ‘ígérni, fogadalmat tenni’. Ennek megfelelően a Biblián kívüli nyelvhasználatban az igéből származó eukhé főnév fogadalmat is jelenthet (ApCsel 18,18; 21,23). Ezenkívül az ÓSz-hez hasonlóan az ÚSz is él ‘imádkozni’ értelemben a “kérni, áldani, hálát adni, leborulni, segítségül hívni, könyörögni” igékkel. - b) Jézus ~a. Az evangéliumok, elsősorban Lk (3,21; 5,16; 6,12; 9,29; 10,21; 11,1; 22,32.41; 23,34.46) Jézust az Atya igaz imádójaként állítják szemünk elé. Jézus gyakran imádkozott, elvégezte a szokásos ~okat: étkezés előtt elmondta az áldást, imádkozott fontos tettei, döntései előtt (csodatétel, a tanítványok kiválasztása), éjszakai magányában és tanítványai körében, a Lélek örömében (10,21) és halálfélelmében. Valójában állandó ~ban élt, lelke mindig együtt volt az Atyával (Jn 1,51), s az Atya, akinek akarata állandóan szeme előtt lebegett (4,32; 8,29), mindig vele volt (8,29). Az Atyához való egyedülálló viszonya Jézus ~ának egészen kivételes jelleget adott. Erre az evangélisták kifejezetten utalnak, elsősorban János (pl. 11,41; 17: →főpapi ima), de a szinoptikusoknál sem azonosítja Jézus a maga ~át minden további nélkül a tanítványaiéval. Már a →hegyi beszédben hangsúlyozza a szív megtérésének szükségességét.Mielőtt egy áldozati adományt az oltárhoz viszünk, ki kell engesztelődnünk a testvérünkkel (vö. Mt 5,23-24). Szeretnünk kell az ellenségeinket és imádkoznunk kell üldözőinkért (vö. 5,44-45). A rejtekben is látó Atyához kell imádkoznunk (vö. 6,6), és nem kell sokat beszélnünk (vö. 6,7), az ~ban szívből meg kell bocsátanunk (vö. 6,14-15), tiszta szívűnek kell lennünk, és Isten országát kell keresnünk (vö. 6,21.25.33). E megtérés teljesen az Atya felé irányul. Gyermeki odaadás az Atya iránt. A Getszemáni-kertben és a kereszten Jézus ~ában a fájdalmas, emberi vonások is megmutatkoznak (vö. Zsid 5,7). - Mint már az előfutár, Keresztelő János, Jézus is tanította övéit imádkozni. - A keresztények ~ának alapja az az új viszony, melybe Krisztus által került az ember Istennel: az Isten mennyei Atya, az ember pedig a gyermeke. Az új szövetség óta az ~ Isten gyermekeinek élő kapcsolata végtelenül jó Atyjukkal, az Ő Fiával, Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel. Az ~ keresztény, amennyiben Krisztussal van közösségben és kiterjed az Egyházra, Krisztus Testére. Ennek a keresztény létnek csak olyan magatartás felelhet meg, melyet korlátlan bizalom, föltétlen odaadás, az Istenhez fűződő állandó gyermeki kapcsolat és minden bajban az Istenhez menekvés jellemez. Ezt a folytonos ~ra készen álló lelkületet akarja Jézus a szinoptikusok tanúsága szerint tanítványaival elsajátíttatni. Semmilyen körülmények közt sincs ok az aggodalomra: az Atya tudja, mire van szükségük, és kérésükre megad nekik minden jót, megadja a Szentlelket (Mt 6,7; Lk 11,13 stb.). A maga stílusában János evangélista uezt mondja, amikor a Jézus Krisztus nevében, a Fiúval közösségben, a szőlőtő és a szőlővessző egységében (Jn 15) végzett ~ erejéről beszél. Pál ap. is erősen hangsúlyozza az istengyermekséget és ennek tudatát, mely Krisztus Lelkének ajándéka: a régi szolgai lelkületnek át kell adnia helyét a fogadott fiúság lelkének, a zsidó formalizmust föl kell váltania annak a bensőségnek, melyet “a Lélek szavakba nem önthető sóhajtásai” jelentenek (Róm 8,15 26; Gal 4,6). - A keresztény >~ sajátos vonásait, melyek jellegét meghatározzák, az ÚSz a következőkben jelöli meg: rendíthetetlen hit és bizalom (Mk 11,24; Lk 17,5; Jak 1,5 stb.), állhatatosság (Mt 7,7-11; 15,21; Lk 11,1-13; 18,1-8; Ef 6,18; 1Tesz 5,17), valamint az az őszinte bensőségesség, melyet főként a hegyi beszéd hangsúlyoz a farizeusok gyakorlatával szemben. Ezekre vezethetők vissza az olyan föltételek, mint az alázat (Lk 18,9), a parancsok szem előtt tartása és Isten akaratának teljesítése (1Jn 3,22; 5,14). Ha az imádkozó megfelel e követelményeknek, akkor az ~ erejének nincs határa. A határtalan bizalom és a hitből fakadó ~ csodatevő ereje - ezek a legszebb megnyilvánulásai a Jézus hozta új vallásosságnak: “ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek” (Mk 11,24; vö. Lk 17,5). A szinoptikusok e tanításával a 4. evang. is teljes összhangban van: Jn 14,13; 15,7.16; 16,23.26 (a Jézussal egységben végzett apostoli ~ ereje); vö. Jak 5,13-18. Mt 18,19 a keresztény közösségben végzett ~nak különösen nagy erőt tulajdonít. Jézus arra tanította övéit, hogy “szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). Az ~nak az istengyermekség tudatából magától kell fakadnia; nem szabad vég nélküli áradattá silányulnia (Mt 6,7). Másrészt Jézus tanítványait kérésükre megtanította a keresztény ~ klasszikus példájára, a →Miatyánkra anélkül, hogy ezzel az ~ot egyetlen formába szorította volna bele. Az ~ tartalma szempontjából a Miatyánk tanúsága szerint mind az ideigvaló, mind a szellemi javakra kiterjed.

A keresztény kéréseinek abba a keretbe kell beilleszkednie, melyet az Isten akarata, az Isten országa és az evangélium szabály Isten uralmának föltétlen elsőbbsége (6,33) azonban nem zárja ki a legegyszerűbb evilági javakra vonatkozó kéréseket sem (Mk 13,18; Róm 1,10). Mégis, az ApCsel és az ap. levelek egyértelműen tanúsítják, hogy az első keresztények kívánságait mennyire áthatották az Isten országának érdekei és a legfőbb értékek (pl. Pál leveleiben a keresztények lelki üdvéért való ~ok). A jeruzsálemi közösség éppúgy imádkozott a veszélyben forgó apostolokért, mint az igehirdetéshez szükséges bátorságért v. a fogságból való szabadulásért (4,24-30; 12,5). Pál és Szilás Filippiben a börtönben zsoltárt énekelve dicsőítette Istent (16,25). Pálnak és akeresztényeknek egymásért való ~a a szeretet megnyilvánulása és az apostoli munka egyik fő eszköze (Róm 15,30-32; 2Kor 1,11; Ef 6,19). Az ~ annyira fontos, hogy elég ok arra, hogy érdekében a házastársak egy ideig tartózkodjanak egymástól (1Kor 7,5; 1Pt 3,7). A keresztények nemcsak egymásért, hanem mindenkiért kötelesek imádkozni, a hatalmon levőkért (1Tim 2,1-2), sőt még ellenségeikért és üldözőikért is az Úr tanítása és példája szerint (Mt 5,44; Lk 6,28; 23,34). - Mind az egyéni, mind a közösségi ~ban az Atyához fordultak az első keresztények, Jézus a →közvetítő volt, akinek a nevében kértek. Mégis, már az ÚSz-ben megtaláljuk nyomait a Jézushoz intézett ~nak. Jn 14,14 szerint búcsúbeszédében maga Jézus is szólt a hozzá intézett kérő ~ról. Biztatása az első keresztények körében hamar visszhangra talált, elsősorban a személyes ~ban; példa erre a haldokló István diakónus (ApCsel 7,59), v. Pál ap. a testébe kapott tövis kínjai közepette (2Kor 12,8), de olykor az ünnepélyes →doxológia esetében is előfordul, hogy bár rendszerint az Atyának szól, mégis Jézus Krisztus dicséretével zárul (2Pt 3,18; Jel 1,6). A mennyei liturgiában a Bárányt imádás és dicsőítés övezi (Jel 5,6-14). Az Ef 5,19 és Plinius is tanúsítja, hogy a keresztények úgy dicsőítették Krisztust, mint Istent. Hogy ez az ~ nagyon régi, azt a →Maran Atha arám formula is tanúsítja (2Kor 16,22; vö. Jel 22,20). Az ~ legelterjedtebb, a régi liturgiába is belekerült változatát az Ef 5,20 (vö. Kol 3,17) őrizte meg számunkra: “Adjatok hálát mindig mindenért, Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” - Az ~ külső körülményei (idő, hely, testtartás) az ÚSz-ben csaknem teljesen változatlanok az ÓSz-hez képest. A jeruzsálemi keresztény közösség továbbra is eljárt a Tp-ba imádkozni (ApCsel 2,46), de otthon is imádkoztak (10,9) letérdelve (21,5) v. állva (Mk 11,5). Az ~nak a 6. (ApCsel 10,6) és a 9. óra (2,1; 10,3) volt az ideje.

IV. Az imádság Isten ajándéka

A kapcsolatteremtés, a dialógus kezdeményezése mindig Istentől indul ki, akinek szeretete mindig megelőzi az embert. A teremtés által Isten minden létezőt a semmiből hív életre. Bár az ember bűnével elvesztette a hasonlóságot Istennel, megmaradt Teremtője képmásául alkotott teremtménynek, akit Isten visszavár és mindig újra megszólít. Így Isten az, aki megszólítja Mózest az égő csipkebokorból (vö. Kiv 3,1-10). Ez az esemény az ~ egyik ősi képe a zsidó és keresztény lelki hagyományban. “Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” azért szólítja szolgáját, Mózest, mert ő az élő Isten, aki az emberek életét akarja. Kinyilatkoztatja önmagát, hogy megmentse őket. Azért hívja Mózest, hogy elküldje és részt adjon neki a maga emberek iránti együttérzésében és üdvözítő művében. Ebben a párbeszédben, melyben Mózes Istenre bízza magát, Mózes megtanul imádkozni: ~a válasz Isten szavára. - Istennek ez a megszólító kezdeményezése minden emberhez eljut. Az ember megfeledkezhet Teremtőjéről, elrejtőzhet arca elől, futhat a maga bálványai után, v. szemére vetheti Istennek, hogy elhagyta Őt, az élő és igaz Isten szüntelenül hív minden embert a titokzatos találkozásra az ~ban. Az ember ~os szava mindig csak válasz a mindig hűséges Isten szeretetére: “Akár tudjuk, akár nem, az ~ban Isten szomjúsága találkozik a miénkkel. Isten szomjazik arra, hogy mi szomjazzunk Őreá” (Szt Ágoston).

V. Az imádság és a hit

A hit gyermeki odasimulás Istenhez, meghalad minden érzést, megértést. Ez az odaadás azért vált lehetővé, mert a Fiú megnyitotta nekünk az Atyához vezető utat. A Fiú elvárhatja tőlünk, hogy az ~ban “keressünk” és “zörgessünk”, mert ő maga az ajtó és az út (vö. Mt 7,7-11.13-14). Õ tanítja, hogy ugyanazzal a gyermeki merészséggel cselekedjünk: “mindazt, amiért imádkoztok, higgyétek, hogy már meg is kaptátok” (Mk 11,24). Ez az ~ ereje, hiszen “minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23), s aki e hitben “nem kételkedik” (Mt 21,22). Amennyire elszomorodik Jézus hozzátartozóinak hitetlenségén (Mk 6,6) és tanítványainak kishitűségén (Mt 8,26), annyira eltelik csodálattal a római százados (Mt 8,10) és a kánaáni asszony (Mt 15,28) “nagy hite” láttán. - A hit ~a nem abban áll, hogy az ember mondogatja: “Uram, Uram”, hanem hogy a szív arra áll rá, hogy az Atya akaratát teljesítse (vö. Mt 7,21; 9,38; Lk 10,2; Jn 4,34). - Jézus megtérésre és a hitre szólít föl, de éberségre is (vö. Mk 13; Lk 21,34-36). A tanítványok ~a harc, mely a Mesterrel közösségben folyik: aki ~ban virraszt, nem esik kísértésbe (vö. Lk 22,40.46). - Szt Lukács három példabeszéde az ~hoz szükséges kitartás (vö. 11,5-13; 18,1-8) és alázat (a farizeus és a vámos ~a: vö. 18,9-14) bizonysága. - Amikor Jézus tanítványaira bízza az Atyához szóló ~ titkát, föltárja nekik, hogy milyennek kell lennie ~uknak akkor, ha majd megdicsőült emberi természetében már visszatért az Atyához: az újdonság a kérés az ő nevében (Jn 14,13). A Krisztusba vetett hit bevezeti a tanítványokat az Atya megismerésébe, hiszen Jézus “az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). A hit a szeretetben terem gyümölcsöt: megtartjuk Jézus szavát és parancsait, megmaradunk az Atyában, aki Krisztusban annyira szeret minket, hogy bennünk marad. Ezen az új szövetségen alapszik a bizonyosság, hogy kéréseink Jézus ~ára meghallgatást nyernek (vö. Jn 14,13-14). - Az ~nak Jézus ~ával kell egyesülnie. Az ~nak ez az új dimenziója a búcsúbeszédben válik nyilvánvalóvá (vö. Jn 14,23-26; 15,7.16; 16,13-15.23-27). A Szentlélekben a keresztény ~ a szeretet közösségében van az Atyával, nemcsak Krisztus által, hanem benne is: “Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,24). - A hit alapja, hogy Jézus meghallgatja ~unkat. Jézus a hozzá intézett ~ot már nyilvános működése idején meghallgatta olyan jelek által, melyek halálának és föltámadásának hatékony erejét elővételezik. Jézus meghallgatja a hívő ~ot, nemcsak akkor, ha szavakba foglalják [a leprás (vö. Mk 1,40-41), Jairus (vö. 5,36), a kánaáni asszony (vö. 7,29) és a jobb lator (vö. Lk 23,39-43)], hanem akkor is, ha nem mondják ki [a béna hordozói (vö. Mk 2,5), a ruháját megérintő vérfolyásos asszony (vö. 5,28), a bűnös nő könnyei és kenete (vö. Lk 7,37-38)]. A vakok nyomatékos kérése - “Dávid fia, könyörülj rajtunk!” (Mt 9,27); “Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48) - a →Jézus-imádság hagyományában elevenedik föl: “Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Jézus azonnal meghallgatja az ~ot, amit gyógyulásért v. bűnbocsánatért hittel intéznek hozzá: “Menj békében, a hited meggyógyított téged!” -A hit iskolájában a Boldogságos Szűz Mária és a szentek tanítanak minket: Isten Fia megtestesülése és a Szentlélek kiáradása előtt Mária ~a egyedülállóan működik együtt az Atya jóságos tervével: Mária hitében Isten ajándéka megtalálta azt a fogadtatást, amire az idők kezdete óta várt. Minden keresztény ~ foglalata Mária Fiat!-ja: egészen Istenhez tartozni, mert Isten egészen hozzánk tartozik. Az evangélium megmutatja, Mária hogyan imádkozik és jár közben a hitben: Kánában Jézus Anyja kéri Fiát a menyegzős lakoma egy szükségletéért. Ez a lakoma egy másik lakomának a jele: a Bárány menyegzős lakomájáé, amelyen Krisztus az Egyháza mint az Ő menyasszonya kérésére testét és vérét adja oda. Mária az Újszövetség órájában, a kereszt alatt talál meghallgatásra (vö. Jn 19,25-27). Õ az új Éva, aki valóban “minden élőnek anyja”. Dicsérő éneke, a →Magnificat (vö. Lk 1,46-55) egyszerre az Istenanyának és az Egyháznak, Sion lányának és Isten új népének dicsérő éneke. Hálaének a kegyelem teljességéért, mely az üdvösség rendjében árad; a “szegények” hálaéneke, akiknek reménysége várakozáson fölül teljesül, mert valóra válnak “az Ábrahámnak és ivadékainak mindörökre” adott ígéretek. - Mária mellett a szentek az ~ nagy tanúi, akik előttünk mentek be Isten országába (vö. Zsid 12,2). Főként az Egyház által hivatalosan elismert “szentek”, életük példájával, írásaikkal és ~ukkal hatnak az ~ élő hagyományára. Látják Istent, dicsőítik Őt, és szüntelenül gondoskodnak azokról, akiket itt hagytak a földön. Amikor beléptek “Uruk örömébe”, “sokat bíztak rájuk” (vö. Mt 25,21). Közbenjáró imájuk a legnagyobb szolgálata Isten tervének. Kérhetjük és kérnünk kell őket, hogy járjanak közben értünk és az egész világért: “A Lélek valóban a szentek helye, és a szent a Léleknek megfelelő hely, mert a szent engedi, hogy Isten nála lakjék, és Isten templomának nevezik” (Nagy Szt Vazul: Liber de Spiritu Sancto).

VI. Az Egyház imádsága

A Szentlélek, aki az Egyházat tanítja, és eszébe juttatja mindazt, amit Jézus mondott (vö. Jn 14,26), az ~ban is tanítója. Az első jeruzsálemi közösségben a hívők “állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az ~ban” (ApCsel 2,42). Ez a sorrend meghatározó: az Egyház ~a az apostolok hitére alapszik, a szeretet hitelesíti és az Euch. táplálja. A hívők kezdetben ragaszkodtak azokhoz az ~okhoz, melyeket a Szentírásban hallottak és olvastak, de a jelenre vonatkoztatták azokat. Ez elsősorban a zsoltárokra érvényes, melyek Krisztusban beteljesedtek (vö. Lk 24,27.44). A Szentlélek, aki az imádkozó Egyházat a teljes igazságba bevezeti, készteti az Egyházat arra, hogy Krisztus kifürkészhetetlen misztériumát újra szavakba foglalja. Ez az új kifejezési forma bontakozik ki a nagy liturgikus és lelki hagyományokban. A ker. ~ hagyománya egyike azoknak a formáknak, melyekben a hit hagyománya kibontakozik. Ez elsősorban a tanulás és a hívők elmélkedése által történik. A Szentlélek az “élő víz”, mely az imádkozó szívben “szökellő forrássá” válik, “melynek vize örök életet ajándékoz” (Jn 4,14). Ő tanít minket arra, hogy ebből a forrásból fogadjuk Krisztust. Az Egyház liturgiája az üdvösség misztériumát hirdeti, jelenvalóvá teszi és közli: küldetése az imádkozó szívben folytatódik, mely magába fogadja és elsajátítja a liturgia szavait és történéseit. Még akkor is, ha az ~ a “rejtekben” történik (Mt 6,6), az Egyház ~a és közösség a legszentebb Szentháromsággal.

VII. Az imádság előkészülete, helye, ideje, küzdelmei

Mivel az ~ az →értelemnek és az →akaratnak a tette, nem korlátozódik az önkéntelen belső indításra: imádkozni akarni és tanulni kell. Az értelem fölismeri Isten hatalmát, jóságát és a segítségére való rászorultságunkat, az akarat ráirányul Isten személyére, és megpróbálja fölemelni a lelket Őhozzá. Isten gyermekeit a Szentlélek tanítja az ~ra a “hívő és imádkozó Egyházban” (DV 8) az élő továbbadás, a szent hagyomány által. E tanulás része az ~ra való fölkészülés. A távolabbi előkészület: a tiszta, bűn nélküli élet v. legalábbis bűnbánat és a bűn kerülése, →összeszedettségre törekvés. A közelebbi előkészület: az elcsendesülés, a gondolatok összeszedése, Isten jelenlétének tudatosítása, rövid lelkiismeretvizsgálat, a legutóbbi imádkozásunk óta elkövetett hibák megbánása; végül a Szentlélek segítségül hívása az imádkozáshoz már az imádkozás kezdete. Fontos az ~hoz méltó, komoly →imádkozó testtartás. Ez függ a helytől, ahol imádkozunk (tp., szerzetesház cellája, lakás stb.), életkortól és az ~ jellegétől. Imádkozni minden körülmények között és mindenütt lehet, de a tiszteletteljes testhelyzet megválasztása az egész imádkozást megalapozza. - Az ~ megfelelő helyei. A templom, Isten háza a plébániai közösség számára a liturgikus ~ sajátos helye. Nagyon alkalmas hely arra is, hogy a szentségileg jelenlévő Krisztust az Oltáriszentségben imádják. A megfelelő hely kiválasztása befolyásolhatja az ~ minőségét: A személyes ~ számára ez a hely lehet egy “imasarok” a Szentírással és szentképekkel, hogy ott, a “rejtekben” (vö. Mt 6,6) Atyánk előtt időzzünk. Keresztény családban egy ilyen imahely előmozdíthatja a közös ~ot. Kolostori közösségek arra hivatottak, hogy elősegítsék a hívők részvételét a zsolozsmában, és fölkínálják az elmélyült, személyes ~hoz szükséges magányt (vö. PC 7). - A zarándoklatok arra emlékeztetnek, hogy itt a földön úton vagyunk az ég felé. Kezdettől fogva különösen alkalmasak az ~ megújítására. A kegyhelyek az élő forrásaikat kereső zarándokok számára alkalmas helyek arra, hogy “mint Egyház” éljék át a keresztény ~ különböző formáit. - Az ~ ideje minden idő.Jézus Isten imádását nem kötötte helyhez és időhöz.“Lélekben és igazságban” kell imádkozni (vö. Jn 4,23), ami a →szüntelen imádság (vö. 1Tesz 5,17) alapfeltétele. A ker. ember ideje a föltámadt Krisztus ideje, aki mondja: “veletek vagyok mindennap” (Mt 28,20). A mi időnk Isten kezében van. Az ~ és a keresztény élet nem választható szét. “Szüntelenül imádkozik, aki az ~ot a cselekedetekkel és a cselekedeteket az ~gal egyesíti. Csak így tudjuk megvalósítani a szünet nélküli imádkozás alaptörvényét.” (Órigenész: De oratione 12.) - Az ~ küzdelme. Az ~ mindig fáradozást igényel. Küzdenünk kell önmagunk kényelmessége és lustasága ellen, és a sátán ellen, aki mindent elkövet, hogy az embert az ~tól, az Istennel való egyesüléstől visszatartsa. Úgy imádkozunk, ahogy élünk, mert úgy élünk, ahogy imádkozunk. Aki nem kész állandóan arra, hogy Krisztus Lelkében cselekedjék, az nem tud rendszeresen az ő nevében imádkozni. A keresztény ember új életének “lelki harca” nem választható el az ~ küzdelmétől. - Az ~ küzdelméhez hozzátartozik, hogy szembe kell néznünk mind önmagunk, mind a környezetünk ~ról vallott téves fölfogásaival. Egyesek az ~ban csupán pszichológiai folyamatot látnak, mások próbálkozást az összeszedettségre egyfajta belső mentális üresség elérése végett. Ismét mások az ~ot rituális cselekményekre és szavakra szűkítik le. Sok keresztény az ~ban öntudatlanul is olyan foglalatosságot lát, amely nem egyeztethető össze egyéb teendőivel: nincs rá ideje. Aki csak a termelést és a nyereséget tartja értéknek, az az ~ot haszontalannak tartja, mert inproduktív. Végül vannak, akik az ~ot - a világi tevékenységtől való félelem miatti - menekülésnek tartják. A keresztény ~ azonban nem visszavonulás a történelemből; nem is szakítás az élettel. Végül küzdelmek területe az is, amit az ~ kudarcaként élünk meg: elkedvetlenedésünk lelki szárazságunk miatt; a szomorúság, hogy nem adtunk oda Istennek mindent, mert “nagy vagyonunk van” (vö. Mk 10,22); a csalódás, hogy nem a saját akaratunk szerint nyertünk meghallgatást; büszkeségünk sérülése megátalkodottságunk és irgalomra szorultságunk megtapasztalása miatt; viszolygásunk attól, hogy az ~ot ingyenes ajándéknak kell tartanunk.

VIII. Az imádság és az erények szoros kapcsolatban vannak egymással

Az ~ erősíti az →erényeket, s azok mind előbbre segítik a lelket az imádkozás tudományában: →alázat nélkül az ember nem ismerheti meg sem önmagát, sem Istent, tehát az ~ ajándékát sem. A →hit, →remény és →szeretet cselekedetei, melyek az →első parancsolatból következnek, az ~ban válnak teljessé. A →felebaráti szeretet az ~ legfőbb serkentője, és fordítva: erős imaélet nélkül nem lehet kitartóan segítségére lenni a →felebarátnak. Az ~hoz szükség van →erősségre és →állhatatosságra, mert időnként, fáradtság, csüggedés v. →lelki szárazság idején nagyon nehéz imádkozni; szükség van →mértéktartásra és →bölcsességre a teendők összeállításában, hogy idő maradjon az ~ra; szükség van →engedelmességre, mert a megfelelő lelkivezető okos tanácsának megfogadásával sok felesleges buktató elkerülhető az ~ világában. A megszerzett erény ugyanakkor az ~ mind mélyebb rétegeibe vezet. -

IX. Imádság a néphagyományban

A néphagyományban a napszakokhoz kötött (reggeli, esti) ~ mellett óriási szerepe volt a napközben, munka közben mondott ~oknak. Az ~ot, legalább egy fohászt, semmiért sem hagyták volna el. Dolgos, szorgalmas kat. parasztságunk minden nagyobb munkához keresztvetéssel és egy-egy fohásszal fogott hozzá (“Jézus nevében!”, “Dicsértessék az Úr Jézus!”, “Jézus, Mária, József segíts!”). A szántóvető a fohász után →olvasóját az eke szarvára akasztva kezdte munkáját. Papírra írt ~okat szokás volt a bölcsőre akasztani. - Az énekelt ~ ősrégi emlékeit is őrzik a →népénekek. Szentmise előtt és után szokás volt hosszasan együtt imádkozni és énekelni a pap jelenléte nélkül is. Búcsúkra vonuló körmeneteken, búcsús virrasztásokon több órán át, sőt egész éjszaka is tudtak közösen imádkozni, ált. előimádkozó vezetésével.

ALAMIZSNA

alamizsna (a gör. eleémoszüné, ‘részvét’ szóból; lat. eleemosyna): adomány vagy egyéb segítség, amelyet szükségben lévő felebarátunknak nyújtunk. - Forrása lehet Isten- és emberszeretet, nagylelkűség, jámborság, bűnbánat. Az ÓSz-ben az igazság és jámborság fokmérője, ezért szerették a nyilvánosságát. Az ÚSz-ben Krisztus könyörülő emberszeretetének követése, amely akkor kedves Isten előtt, ha őszintén, titokban (Mt 6,1-4) és személyválogatás nélkül (Lk 10,29-37) történik. - Az Egyházat azzal vádolják, hogy ~val próbálja megoldani a szociális gondokat, holott az Egyház tanításában az ~ a bűnbánat egyik módja és azoknak a bajoknak a gyors és azonnali enyhítésére való, amelyeknél a szociális kérdés megoldását adó nem segíthet. Isten ugyanis a Föld javait minden embernek szánta, de elosztásuk egyenetlen, s emiatt (valamint a sokféle emberi mulasztás és bűn miatt) sokan képtelenek a jog és az igazságosság lehetőségein belül segíteni magukon. - Ezért vannak esetek, amikor az ~ kötelesség. E kötelesség fölismeréséhez különbséget teszünk az élet, ill. egy ember státusza fenntartásához szükséges ill. felesleges javak, továbbá a rászoruló ember helyzete súlyosságának fokai (végső, súlyos és általános szükség) között. Ezeket figyelembe véve az ~adás szabálya a következő: 1. Végső, v. majdnem végső szükségben lévőket segítenünk kell a saját fölösleges és a státuszhoz szükséges javainkból, de nem kell föltétlenül megosztani az élethez nélkülözhetetlen javainkat (ez a szeretet gyakorlásának ún. hősies, a szentekre jellemző foka, amit nem lehet kötelezővé tenni). A segítségnyújtás viszont akkor is kötelező, ha nagy anyagi veszteséggel jár. 2. A súlyos szükségben szenvedőkön a felesleges dolgokból, ill. a saját szükségleteket fedező értékek egy részéből kell segíteni. 3. Az ált. szükségben lévőknek a fölösleges javainkból kell adnunk.