A halál az ember örökzöld témája. Az elmúlás tényére akarva-akaratlanul minduntalan vissza kell térnie. Elkerülhetetlenül szembesül vele nem csak a környezete, rokonsága, baráti köre vagy munkaközössége valamelyik tagjának távozása esetévben, hanem saját életének értelmét szemlélve is.
Ha máskor nem is, de halottak napján bizonyára volt már alkalmunk egy-egy sír előtt állva vagy elhaladva elgondolkodni azon, hogy akinek a maradványait rejti ez az utolsó tartózkodási hely, életében csak önmagát kereste és szerette. Senkit sem tudott elfogadni, mert úgy vélte, mindenki az ő szerencséjének tönkretevője.
De bizonyára bőven akadt olyan sír is, amely olyan személy földi maradványait rejti, akivel kapcsolatban sok jót éltünk meg, aki sosem utasított vissza bennünket, akinek nagyon sokat köszönhetünk. Sehogyan sem tudunk megbékélni a gondolattal, hogy többé már nincs velünk. Szeretete rabul ejtett bennünket. Az ilyen pillanatokban megtapasztaljuk, hogy létezik valami- a szeretet-, ami erősebb a halálnál, s amitől a halál sem tud elszakítani. Ilyen emberek esetében elemi erővel tör elő belőlünk az érzés, hogy a halál ellenére továbbra is kapcsolatban állunk.
Valami hasonlót élt meg az a három asszony is, akik húsvét hajnalán az Úr sírjához siettek. Lelküket a hallgatagság, szomorúság, tanácstalanság béklyója szorongatta. El tudjuk képzelni, mennyi kérdés rejlett e mögött.
Korunk embere sem különbözik tőlük. Neki is az igazságtalansággal, sokszor a kilátástalansággal, a leküzdhetetlennek tűnő szomorúsággal és gyásszal, a szeretett személy elvesztésével kell szembe néznie.
A tanítványok nagypénteken nem kerülhették ki a logikus következtetést: a halál az halál, a vég az vég. Ezen nem lehet segíteni, de nem is lehet megváltoztatni. Még a sírás sem segít. Az élet megy tovább, ezt mondja az értelem. A nagy filozófusnak, Blaise Pascalnak azonban van egy érdekes megfogalmazása, miszerint létezik „az értelemlogikája” és „a szív logikája”. Ez utóbbi nem a jelenségekre, következtetésekre és megfogalmazásokra szorítkozik, hanem a személyre összpontosít. Nem csodálkozunk tehát, hogy az asszonyokat- és minket, amikor a szeretteink sírjáról van szó- valami oda vonz a sírhoz. Az asszonyok a sírnál fogják fel, hogy az eltemetett feltámadt. A sírig egy bizonyos utat kellett megtenniük. Az evangéliumokból nem tudjuk, milyen hosszú volt ez az út, és azt sem, hogy hol volt a kezdete és a vége.
Egyben azonban biztosak vagyunk: a kilátástalanságot a feltámadás reménye, az élet tovább folytatódásának a hite váltotta fel. Ahhoz, hogy elérjünk erre a húsvét reggeli hitre, valamennyiünknek meg kell tennie a saját útját. Van, akinél rövidebb, van, akinél hosszabb, van, aki előtt sohasem dereng fel a cél. Egy azonban bizonyos: aki életútja folyamán a keresztre feszítetthez ragaszkodik, az tulajdonképpen a feltámadotthoz és a feltámadáshoz csatlakozik. Aki ezzel szemben a mindennapi dolgokon túlra nem törekszik, az ezt nem tapasztalja meg. Az ilyen ember valójában „halálhoz rendelt lény”, s számára az egész létezés csak kínkeserves és értelmetlen küszködés, semmi több.
Annak az embernek, aki az Úr útjára szánja magát, a sírkő nem az emberi élet záró- és mezsgyeköve. A húsvéti eseményekből tudjuk, hogy mindennek a hajtóereje a szeretet. A szeretet pedig maradandó, sőt örök, mint ahogyan a forrása, Isten is örök. Ezt tart össze bennünket elhunytjainkkal is.
A sírokat, sírköveket és síremlékeket ugyan a halandó ember állítja halandó embertársa számára, ám azok messze túlmutatnak ezen a tapasztalaton: azt is üzenik, hogy ha életünket Isten szeretett útjára irányítjuk, akkor isteni meglepetések várnak ránk.
