I. 1) Az imádság fogalma, fontossága, fajtái és Isten (továbbiakban: I) válasza

Az ima embere az az ember, aki keresi I arcát, és képes Őt másokban is felismerni. Az ima embere pontosan azért vezető, mert azzal, hogy meg tudja fogalmazni azt, amit benne Isten végbevisz, a többieket a zavarodottságból a letisztultságba tudja vezetni.

Az ima: kiáltás Istenhez.
Az ima leborulás Isten előtt.
Az ima felemelkedés Istenhez
Imádság útján jutunk el Istenhez.
Imádkozni: megismerni Istent.
Az ima: kitárjuk szívünket Isten előtt, lehetőséget adunk, hogy megszólítson, megérintsen.
Az imában Isten elé állok, átadom magam Neki, hogy átformáljon.
Az ima: együtt lélegezni a kegyelemmel.
Az imádság az erő forrása.
Az ima a mélyről fakadó élet születése és növekedése.
Az ima a belső szabadság útja.
Imádkozni: megismerni legmélyebb valóságunkat.

Az imádság által lép be az ember Isten életébe, így lesz az isteni természet részesévé. Ez újjászületés, új élet. Az örökélet evilági kezdete. Ha hűségesek maradunk, nem ér véget sohasem ez az elkezdett örök élet. A halál sem töri meg: ellenkezőleg, beteljesíti.

Az imádság helye a szív. Itt találkozunk Istennel és igazában szeretteinkkel is! Itt, a találkozás helyén vesz lakást az Atya, az Ige és a Szentlélek. Itt fakasztják az élő forrást, ami szívünket imádságra készteti, s ami az örök életre visz. Bárhol is vagyunk, bármennyien vesznek is körül, ebben a belső szentélyben Istent mindig megtaláljuk. Ezt senki és semmi meg nem sértheti: ”Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.” (Ter 28,17)

Az imádságban ismerem meg igazi önmagam, mert Isten arcára nézek, s benne, mint tükörben látom meg magam. Ha intenzíven imádkozunk, akkor az imában közel kerülünk ahhoz a képhez, amelyet Isten eredetileg rólunk alkotott. Lehullnak rólunk szerepeink, álarcaink, és Isten eredeti képe válik láthatóvá. Az imádságban I fényénél fel kell tárni és I elé vinni mindazt, ami ezt a képet eltorzítja. Akkor majd I meggyógyít és helyreállítja az eredeti képet, és azzá teszi, aminek gondolta. Ez pedig nem más, mint az ember önmegvalósítása: helyesebben I valósítja meg az emberben saját képmását.

Az ima azért tud megváltoztatni, amiért minden személyes kapcsolat: elfordulok önmagamtól, és a másik felé fordulok, I-re nézek az imában, és így tudok I felől önmagamra tekinteni.

Sokszor tele van a szívünk ítélkezéssel, haraggal mások iránt. Mindig másokat hibáztatunk, kiborulunk mások hibái, bűnei miatt, s védőbeszédet mondunk magunkban önmagunk védelmében. Ilyenkor imádkoznunk kell pont azért, aki miatt háborgunk. S ebben az imádságban elmegy a kedvünk attól, hogy mindenért másokat hibáztassunk. Épp ellenkezőleg: egyre inkább rájövünk, hogy mi magunk vagyunk a hibásak abban, hogy a másik így viselkedett. Aki megpróbálja, hogy a máikat I fényében olyan valakinek lássa, akit I szeret, az felhagy azzal, hogy saját hibáit és gyöngeségeit másokra kivetítse.

Az emberi kapcsolataink szempontjából is nélkülözhetetlen az imádság. Aki minden hátsó szándék nélkül szeretne másokra figyelni, otthon kell éreznie magát a saját házában – azaz a saját szívében kell rátalálnia élete középpontjára. Amikor lelkünk nyugtalan, s ezernyi különféle és gyakran egymásnak ellentmondó inger vezérel bennünket, amikor gondolatainkat mindig más emberek, elképzelések és aggodalmak kötik le, hogyan is teremthetnénk meg azt a teret, ahová valaki szabadon beléphet anélkül, hogy törvénytelen betolakodónak érezné magát? H. Nouwen Az imában beborít Istenem szerető és gyógyító jelenléte. Isten szeretetében begyógyulhatnak a sebeim. Isten szeretete átjárja az érzelmeket, a megbántást és sértettséget, szívem keserűségét, testem és lelkem tönkrement, száraz és megkeményedett, elfojtott és élettől elzárt területeit. Ez a gyógyulás aztán szétárad egész valómban és környezetemben. Az imádságban megkeresem az isteni szeretet forrását, amely felbuzog bennem, csak a gondoknak és tépelődéseknek a forrásra rakódott vastag törmelékrétege gyakran elzár bennünket ettől a forrástól. Az imádságban egyre inkább szétbontjuk gondolataink hordalékát, és újból kiszabadítjuk a forrást, amely lényünk legmélyéről tiszta vizet hoz a felszínre. Az imában a szeretetnek ebből a bensőnkben buzgó forrásából iszunk, hogy rajtunk keresztül kiáradjon azokra, akikkel naponta találkozunk.

Az imádság mindig az érzékeny szívben születik meg, amely szenvedélyesen lobog Isten dicsőségéért, vagy amelyet felkavar testvérei nyomorúsága. Így az élet tüzelőanyaggá változik, amely minden pillanatban táplál egy egyre erősebben lángoló tüzet, és amely magunkat is azzá az égő csipkebokorrá változtat, amelyben Isten megjelent Mózesnek.

Az imádság azt jelenti: engedem, hogy Isten belépjen házam kamrájába, hogy egyedül lehessek Istennel, és Ő átalakíthasson.
!!!„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek; ha valaki meghallja szómat, és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá és vele étkezem, ő meg énvelem” (Jel 3,20) Imádkozni annyit jelent, mint a szívünket megnyitni Istennek. Imádságunk mindig annak eredménye, hogy I. zörget nálunk.

Amikor Izrael vétkezett és I mérges kígyókat küldött rájuk, a nép irgalomért könyörgött az Úrhoz. I megkönyörült rajtuk, de a mérges kígyókat nem vette el, hanem mondta Mózesnek, hogy tűzzön fel egy fára egy rézkígyót a tábor közepén, hogy mindenki láthassa. És akiket megmart a kígyó, és fölnéznek a rézkígyóra, meggyógyulnak a halálos kígyómarásból.

Imádkozni tehát azt jelenti, hogy beengedjük J-t a szívünkbe, föltekintünk rá. Ha azt mondom, hogy nincs erőm imádkozni, akkor csak annyit kell tennem, mint a tüdőbetegeknek: kifeküdni a napra. I olyan, mint az anya, aki a még egészen piciny tehetetlen gyermekének sírásából is megérti, mi a baja, és segít rajta.

Tudjuk, hogy az imában óriási erő rejlik. Amikor Jézus elküldte tanítványait, hogy hirdessék az igét, mindenféle segédeszköz, bot és pénz helyett az imádság, a vele való lelki egység erejét adta: „ahol 2-3-an összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18.19)

2) Az imádság fajtái tehát: nagyon jól tudjuk: lehet egyéni és közösségi. Mindkettő nagyon fontos, és egymást erősíti. Egyik sem létezhet a másik nélkül: egymást erősítik, egymásból forrásoznak. Ma inkább az egyéni imáról lesz szó, de nézzük meg röviden a közösségi imát!

A közösségi ima nagyon fontos, mert az élet is közösségben folyik. Az ember az imádságával szorosan kapcsolódik Krisztushoz, Krisztus testéhez, az egyházhoz. Mindazok, akik az Isten utáni vágyat és várakozást megosztják egymással, felkészülnek a találkozásra Istennel. Segítik egymást, hogy figyeljenek szavára. A várakozás és a találkozás közösséggé formálja azokat, akik készenlétben állnak. Így táplálja az egyéni ima a közös imát. A közös imán, a szentmisén a te belső imádságod mindig veled legyen!

A közösségi imának egyik formája a közös szentírásolvasás. A szentírási reflexiók azonban a közösségben nem maradhatnak meg az általános megállapításoknál, mert ezek személytelenek, hanem mindenkinek a saját személyére és életére kell vonatkoztatni. Mert ezekben nemcsak a gondolkodást és az erkölcsi kritériumokat osztjuk meg, hanem az evangélium által irányított életet.

Egyéni imádságunk függ az I-képünktől. Ha nem megfelelő az I-képünk, akkor ahelyett, hogy az Ő arcát kutatnánk, felcseréljük egy róla alkotott egyoldalú és szegényes elképzelésünkkel. Így bálványhoz imádkozunk. Nem I-hez próbálunk közelíteni, hanem egy olyan I-fogalomhoz, amely az adott pillanatban számunkra hasznos.  Ha I nem tudatosítja bennünk jelenlétét, ez azért történik, mert meg kell tanulnunk valamit Őróla, és saját magunkról. Ez nagyon értékes része kapcsolatunknak.

Ha valamikor melegséggel, örömmel töltött el I az imádság idején, legközelebb is ezt várjuk, s a régi érzésre várva elkerüljük az új találkozást Vele. Tudatosítanunk kell, hogy amit ma fogunk érezni, még ismeretlen előttünk, mert I végtelen titok, és minden nap másképpen tárja fel magát előttünk. S azt is tudatosítanunk kell, hogy Ő, aki szabadon jelenlétébe enged bennünket, ugyanilyen szabad a mi irányunkban: I is, mi is szabadok vagyunk abban, hogy egymáshoz közeledjünk vagy távolodjunk. Ez a szabadság rendkívül fontos, mert minden valóságos kapcsolatnak értékmérője.

Egyedül szeretetünket adhatjuk I-nek. Mindenről beszélj az Úrral! Mindennapi életedben semmi sem olyan kicsi és jelentéktelen, hogy az Úr ne akarna segíteni abban. Ő a te bizalmadra vár az élet kicsiny dolgaiban, mint ahogy két jó barát is mindent megbeszél egymással. Két ember, akik egymáshoz közel állnak, addig semmit sem élnek át igazán, amíg ezt meg nem beszélik egymással.

Isten válasza: eszünkbe juttatja, amit mondani akar nekünk: tudtunkra adja akaratát, megvilágosítja a lényeges és lényegtelen dolgokat, a Szentírás értelmét stb.

Az imádság másik felosztása: szóbeli és elmélkedő ima. A szóbeli imának is két fajtája van: kötött szövegű, és szabad ima. Mások imáit segítségül vehetjük. Ha egy ideig mások szavaival imádkoztunk, megtanuljuk azt is, hogy saját szavainkkal dicsérjük I-t. Ha mások szavaival kötött imádságot végzünk, s elég figyelmesek vagyunk, a szavak sajátjainkká válnak, fokozatosan belenövünk a mélyükön rejlő tartalomba, s átalakítanak bennünket I kegyelmével, aki válaszol erőfeszítéseinkre. (Jelenits: miért imádkozunk zsoltárokat?) Ha még nem mindig elég tudatos az imádságunk, nem baj, csak törekedjünk rá. Még ha az lenne is a benyomásunk, hogy csak az ajkunkkal imádkozunk, idővel el fogunk jutni oda, hogy szívünkből is szóljunk. A kisgyerek is csak hadd imádkozzon velünk, majd megérti, majd bensővé válik benne az, amit ajkával imádkozik velünk, – és sose tudhatjuk, hogy mikor mi érinti meg. Az ember lelke olykor rideg, száraz, szétszórt, de ha a szüntelen imádkozás szokásává válik, második természetünkké lesz, és tiszta, fényes, csodálatosan izzó imává alakul át.

Pl. a Jézus-ima: Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!, vagy más hasonló fohász is alkalmas lehet, hogy bármely pillanatban és helyzetben Isten jelenlétébe vigyen, ahol minden gondolatunk megszűnik, és csak az I-nel való együttlét csodáját szemléljük: Megszűnik minden körülöttünk, s egyedül I-nel vagyunk.

Az elmélkedő imádsághoz használhatunk valamilyen elmélkedési könyvet, de legfontosabb a Szentírás egy-egy részén való elmélkedés. Az igét azonban nemcsak értelmünkbe kell befogadni, hanem a szívünkbe is kell vésnünk, mint Szűz Mária tette. Újra és újra vissza kell térnünk rá, míg mélységesen át nem hat bennünket. Aztán a magnak jó termőföldbe kell hullnia. Sok függ attól, hogy milyen tiszta a szíve annak, aki befogadja, mennyire vágyódik Isten után, mennyire összeszedett. Az igazi imádság lángja csak az őszinteségtől, hódolattól, mély alázattól táplálva lendülhet a magasba.

II. Milyen a jó ima? – Ezzel kapcsolatos nehézségek

Mi nem tudunk helyesen imádkozni: a Szentlélek sóhajtozik bennünk kimondhatatlan szavakkal. Mégse gondoljuk azt, hogy nekünk semmit sem kell tenni. Erről lesz szó a következőkben.
1) őszinte – nem képmutató, nem csak külsőséges. „Ez a nép csak szájával dicsér engem, de szíve távol marad. Idézi J az ószövetségi próféta szavait. A farizeus és a vámos imája. (Összetett kéz – az imádság külső jelei)

Az imádsághoz hit kell: „Aki kételkedik, olyan, mint a tenger habja, amelyet a szél ide-oda hány-vet. Az ilyen ember nem kaphat semmit, mert készívű, állhatatlan.” Jak 1,6-8 Jézus csodáinak is mindig a hit volt a feltétele. – Menj, hited meggyógyított téged. Legyen a te hited szerint! Ha hiszel, meglátod majd I dicsőségét.

2) Kitartás az imában: Sokszor tapasztaljuk, hogy ha ráfordítjuk is az időt az imádságra, akkor is gyakran csak össze-vissza járnak a gondolataink. Az imánál, elmélkedésnél fontos, hogy tudjunk koncentrálni. Van mostanság sokféle meditációs, koncentrációs gyakorlat. Vigyázni kell, nehogy tévútra kerüljünk velük. Ezeknek középpontjában legtöbbször valami személytelen dolog vagy önmagunk áll. Az imánál figyelmünk gyújtópontjában mindig I-nek kell állnia. Legtöbbször az áll figyelmünk középpontjában, akiért vagy amiért imádkozunk. De ha gondolatainkat figyelemmel kísérjük, fokozatosan megtanuljuk értéküket megkülönböztetni. Az imádság átalakítja, gazdaggá teszi mindennapi életünket, és az I-hez és a körülöttünk állókhoz fűződő új kapcsolatunk alapkövévé válik. Néha úgy érezzük, nem tudunk imádkozni. Ilyenkor segítség lehet, hogy kimegyünk a természetbe, és csendesen szemléljük I csodáit. Vagy valamely vallásos éneket felidézünk. Vagy-egy-egy rövid fohászt ismételgetünk. Minden ember más adottságokkal, temperamentummal rendelkezik, és ezért egy kicsit mindenkinek más az imádsága, imádságának körülményei is. De Isten alkalmazkodik a mi természetünkhöz. (igazgató koromban 5 percek, úszás)

Ha szétszórt vagyok, mindenféle érzelmek és gondolatok kavarognak bennem, de kérem, Jézus segítségemre jön, mint az apostoloknak a háborgó tengeren, és lecsendesíti háborgó gondolataimat. Istennek azt kell felajánlani, ami erőnkből telik: pl. kitartóan ismételnünk kell az imádságos formulákat. Ha megértenénk, hogy életünk során minden alkalmul szolgálhat az imádkozásra, a bennünk dúló háborgást és kísértéseket Istenhez vezető ugródeszkaként használhatnánk fel.

Sok kitartás kell ahhoz, hogy nehéz körülmények között is Isten előtt maradjunk. Sokkal több kitartás kell ehhez, mint bármilyen más szolgálathoz. Az ember szeretné abbahagyni az imádkozást, és az időt valamilyen hasznos dologba fogni, de az Úr hangja hallatszik„Maradj itt, virrassz és imádkozz!” Aki bátran kitart az imádságban, az békét és örömet merít belőle, a szív békéjét és örömét, amit csak az Úr adhat.

„Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!” – hangzott J figyelmeztetése a Gecemáni kertben. A kísértést csak egyetlen feltétellel lehet kiállni: ha imádkozunk. A tanítványok ezt nem tették meg, hiszen elaludtak. A kísértésben nem szabad abbahagyni az imádságot, mert az imádság megszakadása olyan, mintha mi magunk szakítanánk rést a városfalakon az ellenségnek. Ha tapasztaljuk ezeket az akadályokat, kísértéseket, csak üres kezünket tárjuk Isten elé és kérjük, hogy ő töltse meg erővel.

Az ember magában hordozza az igényt és az erőt az imádásra. Ha nem Istenre irányítja ezt, akkor saját magát kezdi imádni.

Az emberi természet fárasztónak érzi az imádkozást, mert teljesítményt érez benne.. És halogatja: majd, ha szükségét érzem… és így nem lesz rendszeresség és állandóság az imájában. Ezért aztán olyan lesz az ember lelke, mint az a virág, amit csak akkor locsolok, ha kedvem tartja, ha szükségét érzem a locsolásnak. Legyünk őszinték magunkhoz: ne keressünk ürügyeket, hanem ismerjük be gyengeségünket, tehetetlenségünket, hogy olyan feladat előtt állunk, ami meghaladja erőnket, s csak a Szentlélek tud megtanítani bennünket imádkozni.   Ha hangulataink szerint imádkoznánk, akkor időnként valószínűleg buzgón imádkoznánk, de hosszú időre elvesztenénk minden imádságos kapcsolatot I-nel. Ahogy a legközelebbi emberi kapcsolatban sem lángol mindig az ember, de tudja, hogy szereti a másikat akkor is, ha nem érzi. A szeretetnek nem az érzése, hanem a tudata miatt tesz meg érte mindent. Így kell tennünk az imádságban is: Türelem, kitartás!

3) I-ben bízó: Az imádságban a legnagyobb akadály a gőg: hogy túlságosan bízunk magunkban, nem akarunk Isten könyörületességére hagyatkozni. Hiszen az ember bűne, hogy mindent jobban tud még Istennél is, és az ember akar isten lenni. Ennek ősképe Ádám és Éva. Istennek ki kell billentenie bennünket ebből a gőgös állapotból valamilyen próbatétellel – ami az ő irgalmának legnagyobb ajándéka és véletlenül sem büntetés – hogy alázatra tanítson. Ha mindent Isten elé tárunk, ami a lelkünkben van, akkor az akadályokat eszközzé változtatja át. Az imádkozás kudarcának igazi oka az, hogy nem teljes az Isten utáni vágyunk és a neki felkínált ajándékunk.

Az imádságunknak két pólusa van: Isten szeretete és az ember üres keze. Minél mélyebbre hatol valaki a lelkében, annál tudatosabbá válik számára, milyen távol van Istentől, akihez semmi sem fogható. Szakadék választja el Isten szeretetétől. A szakadék fölé hidat kell építeni. Mindkét parton szilárd alapok vannak, pillérek emelkednek. A mi oldalunkon van az alázat, amellyel a véges és nyomorult ember elfogadja saját tökéletlenségét és tehetetlenségét. A másik parton a végtelen Isten áll a maga könyörületességével, rá hagyatkozhatunk.  Bizalomból kell ezt a hidat fölépítenünk, amelyen Isten indul el, kézen fogja az embert és átviszi a túlsó partra. (Gondoljuk Kis Szt. Terére, hiába emelgeti lábát a lépcső alján. Lejön érte I, és felviszi) Az Istenbe vetett bizalom nem más, mint állandóan más fényt részesíteni előnyben, nem a magunkét. A hit és az alázat nehézsége azonos: amikor imádság közben mindenféle gondolatok járnak az eszünkbe, akkor Isten gondolatait kell előnyben részesíteni a magunkéval szemben. (Jean Lafrance: A szív imája) Ezt gyakorolhatjuk abban a csöndes 5-10 perces imában, amikor saját gondolatainkat megpróbáljuk kiiktatni.

4) I akaratát elfogadó. Általában úgy vagyunk, hogy csak addig jó az I, amíg meghallgatja kéréseinket, és legtöbbször hiú evilági dolgokat kérünk. Azt akarjuk, hogy megtegye akaratunkat, pedig minden Miatyánkban imádkozzuk: Legyen meg a Te akaratod, mégis folyton az ellenkezőjét, a mi akaratunk teljesülését várjuk és kérjük. Ez azonban farizeusi magatartás, csak látszólag imádkozunk, lélekben igen távol állunk az imádság szellemétől. „Az imádkozásnak nem az a lényege, hogy Isten megértse, amit kérünk tőle, hanem az, hogy addig imádkozunk, amíg mi magunk meg nem értjük, mit akar Isten. Aki komolyan imádkozik, az valójában nem beszél, hanem fülel.” (Kierkegaard)

Ezzel az imádság sarkpontjához jutottunk: ezen áll vagy bukik az imádságunk, hogy minden kérésünkhöz hozzá tudjuk-e fűzni, mint J az Olajfák hegyén, hogy mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.

I sokkal többet akar adni nekünk, mint amit kérünk. Nem válaszol azonnal. Ő tudja, mikor és milyen módon válik üdvünkre imáink meghallgatása. Lázár betegségének hírére sem ment oda azonnal, hogy meggyógyítsa, hagyta, hogy meghalljon, hogy I dicsősége megnyilvánuljon. Bennünket is meg akar tanítani az igazi alázatra. I egészen másképpen hallgatja meg imádságunkat, mint mi várjuk vagy gondoljuk. J Gecemáni kerti imádsága is meghallgatásra talált, mert I feltámasztotta őt a halálból.

Az imádság egyetlen célja, hogy megvalósuljon bennünk I akarata. Az ima gyümölcse is egyedül az, hogy jobban megteszem I akaratát, mint azelőtt. És ez a jó imádság egyedüli ismérve is.

I akaratának elfogadásában nagy segítségünkre van a hálaadás. Élj állandó hálaadásban, mert nincs semmid, amit ne kaptál volna. Szt. Pál figyelmeztet a Filippi levélben: Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az I előtt. (Fil. 4,)

Ha egy bosszúságért, kudarcért hálát tudok adni, rá fogok érezni, hol állok ellent Istennek, hol akarom Istent a magam elképzeléseibe belekényszeríteni. A hálaadásban lemondok saját megoldási kísérleteimről, és rábízom magam I-re. A hálaadásban elengedem a saját magam által festett istenképet, és átadom magam az igaz Istennek, aki ezután fölfedi számomra a rólam szóló és sokszor elég fájdalmas valóságot. (Most egy kicsit kitérek az akarat és szabadság . .)

Jaj annak az embernek, akit az önakarat irányít. Úr akar lenni, mégpedig a maga ura, de ezáltal önmaga rabszolgájává lesz. (Terézia anya)

Egy 19. sz-i orosz teológus azt mondta, hogy I akarata a gonosz lelkek számára átok, I szolgáinak törvény, I gyermekeinek pedig szabadság. Ezt a hármas fokozatot látjuk a zsidó nép pusztai vándorlásánál: hosszú úton, hosszú időn és sok szenvedésen át vezette el őket I az egyiptomi szolgaság lelkületéből - a törvényen keresztül az ígéret földjére, és majd Jézusban I fiainak szabadságára. Nekünk is hosszú utat kell ehhez megtenni egyénileg és közösségileg is. „Legyen meg a Te akaratod” nem azt jelenti, hogy készek vagyunk alázatosan eltűrni I akaratát, ahogyan gyakran értelmezzük. Azoknak a pozitív magatartását jelenti, akik már keresztüljutottak a pusztán, beléptek az ígéret földjére, és elhatározták, hogy I akaratát láthatóan és valóságosan végrehajtják a földön, miképpen a mennyben van. Vállalják azt, hogy elvetett magok legyenek, akiknek el kell halniuk, hogy gyümölcsöt teremjenek és másokat táplálhassanak. Így jutnak el I fiainak szabadságára, és így alakul ki bennük a régi Ádám helyében az új Ádám, J. Kr.

Sokszor van problémánk a munkánkkal, munkatársainkkal. Bármi legyen a munkád, tedd szívedből, mintha az Úrnak tennéd! Mit használ minden munkánk, ha nem azt tesszük, amit Isten akar? (Terézia anya)

Barsi Balázs: Az igazi szabadság: ha Isten cselekvésére mondunk igent. Átengedjük neki az irányítást, és hagyjuk, hogy általunk ő cselekedjék. Szabadságom teljesedik ki abban, hogy Isten akaratára igent mondok. Személyes akaratom nem foszlik szét, amikor az isteni akarattal együttműködik, hanem magasabb fokra emelkedik. Sőt az is nyilvánvalóvá lesz, hogy akkor volt szabadságom korlátozott, míg látszólag teljesen szabadon a magam akarata szerint cselekedtem - valójában ugyanis éppen önmagam függetlenségének illúziója tartott fogva.

Az igazi szabadság az, amikor a végtelen jóra szabadulunk föl. A szabadság nem önmagában érték, csak a szeretni tudás egyik komponense. Nem a szabadság a végső érték, hanem a szeretet. A szabadság arra való, hogy az ember oda tudja adni önmagát.????????

A kérő ima nem valami csodaszer, aminek mágikus erőt tulajdonítunk: elmondok 2 Miatyánkot, bedobok a szent Antal perselybe 200 Ft-ot, és megkapom, amit kérek. A Bibliával a hónom alatt megyek vizsgázni, és sikerül a vizsgám. Mert ez babonaság. Az imádság szorosan összefügg az I-be vetett bizalmammal, odaadottságommal, ráhagyatkozásommal. És itt jutunk el az ima meghallgatásának problémájához.

Ha imádkozunk valakiért, nekünk van erre szükségünk: erősíti a szeretetünket az illető iránt, akiért imádkozunk, és Isten iránt, mert jobban bízunk benne, ha rábízzuk magunkat és szeretteinket, ügyeinket.

Ha halottainkért imádkozunk, nem azt kérjük I-től, hogy legyen igazságtalan, nem azt kérjük, hogy legyen könyörületesebb, mint egyébként lenne, hanem I ítéletéhez új bizonyítékkal járulunk hozzá, és azért imádkozunk, hogy vegye figyelembe ezt a bizonyítékot, és áldása bőségesen szálljon le arra, aki olyan sokat jelentett a mi életünkben. Nem akarjuk I-t valamiről meggyőzni, hanem bizonyságot teszünk arról, hogy ez a személy nem hiába élt, szeretett, és nem hiába váltott ki szeretetet maga iránt.

4) Jézus nevében – J lelkületével: Jézus így imádkozott a kereszten: „Atyám, vedd magadhoz lelkemet!” Ezek a szavak végtelen bizalom kifejezői. Ahhoz, hogy mi is Krisztus lelkületével tudjuk a bizalom szavait imádkozni, kérnünk kell tőle ezt a lelkületet. (Barsi B.)

Isten úgy teremtett bennünket, hogy – amint Jézus is, mi sem mentesülhetünk az áldozattól. Az embernek az a vágya, hogy Jézus Krisztushoz hasonlóan áldozattá váljon. Amit feláldozunk, annak nem kell valami különös kiválasztott dolognak lennie. Elég, ha felajánljuk. Ahelyett, hogy hibák és vétkek nélkül eltöltött napokat ajánlanánk fel Istennek, inkább áldozzunk neki egy elrontott napot. A fontos csak az, hogy neki adjuk. Isten életünk legjelentéktelenebb pillanatával is tud mit kezdeni, ha úgy ajánljuk fel neki, amilyen. Ahhoz, hogy megszabaduljunk félelmeinktől, minden komplexusunktól, nagy bizalommal adjuk oda őket Istennek úgy, ahogy vannak.

III. Az imádság tanulása. 1) Az élet határhelyzeteiben tanulunk meg igazán imádkozni, mert akkor minden más eszköz kicsúszik a kezünkből, és ösztönösen I-be kapaszkodunk. (Jerikói vak! Motor)) Az ember a szenvedésben – tanul meg igazán imádkozni. Ez vezet a megdicsőüléséhez, amikor ki tudja mondani Jézushoz hasonlóan, hogy „mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” Nagyon fontos megértenünk, hogy az imádság tanulásának folyamatában saját életünket el kell veszítenünk, a régi Ádámnak meg kell halnia, hogy az új Ádám, J.Kr. kialakulhasson bennünk. Jézus számára az Olajfák hegye az imádság helye volt. A szokásos imádság, amely helyhez és időhöz kötődik, végtelen nyugalmat ad az embernek akkor, ha megtanulta, hogy azt minden más teendő fölé helyezze. „Uram, taníts meg engem is erre, hogy minden este, akár jól megy a sorom, akár rosszul, akár bűnösnek érzem magam, akár bűntelennek, „szokás szerint” kimenjek a Getszemáni kertembe, amely vérrel verejtékezésed óta a győzelem és a vigasztalás helye lett!”

Bíró: Az imát nem szabad automatikusan „letudni”. Mindig kérni kell: Uram, taníts meg minket imádkozni! Az imában az a legnagyobb bajunk, ami akadályozza az Istenre-figyelést, hogy a testet, mint a követ, lefelé húzza a gravitáció, a lélek pedig fölfelé vágyik. Ezért az imádság mindig küzdelem. És akkor jó, ha az egész lényem benne van: mint pl. egy szerelmes szóban.

Nem elégedhetünk meg felületes imádsággal:
1) mert így nem tudjuk helyesen élni az életet,
2) nem tudjuk elhordozni nehézségeinket,
3) nemcsak középszerű, hanem veszélyeztetett keresztények leszünk, babonákban, szektákba sodródunk.

Úgy tűnik el az életedből Isten, hogy nem szólsz hozzá. Akivel nem beszélsz, az nem létezik a számodra. Ha le akarod rázni Istent magadról, Ő nem tukmálja rád magát. Csak használjuk, kihasználjuk sokszor az Istent, mikor mindig kérünk tőle, mint az embereket, szüleinket, osztálytársainkat is sokszor kihasználjuk. S ez nem más, mint hitetlenség. Ahogy van szerelem szeretet nélkül, úgy van vallásosság is hit nélkül. De ez többet árt, mint használ neked magadnak, az Egyháznak és az egész emberi közösségnek is.

Ha megtanulsz imádkozni, keresztény maradsz.

Ami az imádság helye a napirendedben, az a helye az Istennek az éltedben.  (Bíró László)

Az imádságban nincs közbülső helyzet: vagy teljes egészében átjár bennünket az imádság, és elnyerünk mindent, vagy „előkelő helyet” biztosítunk az imádságnak, de visszatartunk önmagunkból egy kis részt. Ekkor viszont nem értünk semmit az Evangélium szelleméből és Krisztus lelkületéből. (Odaadott élet) Figyeljük meg: ha váratlan fájdalom, kísértés, bánat vagy öröm ér bennünket, azt fontolgatjuk már az első pillanattól kezdve, hogy hogyan keveredhetünk ki belőle, ahelyett, hogy térdre borulnánk és dicsérnénk Istent, kérve, vezérelje szívünket és lelkünket akaratának elfogadására.

2) Hogyan tudjuk gyermekeinket imára tanítani? Legjobban úgy, ha magunk is egyre elmélyültebben imádkozunk. A mester a tanítványt nem annyira szavaival, mint inkább imádságtól áthatott lényén keresztül tanítja imádkozni. A mester nem olyan ember, aki tanít, hanem olyan, aki a mennyei Atya képére alakít át. (Édesapám példája) A családban legyen rövid közös ima! Ez nagyon fontos. A házastársak ezenkívül ketten is imádkozzanak együtt. Amely házaspár, család közösen imádkozik, az 99%-ban együtt marad!!

És mennyire fontos, hogy imádkozzunk a háttérben a gyermekeinkért! A 7-eseimnél a háttér-ima óriási jelentőségű, valóban képes hegyeket mozgatni. (hálórobbantás)

Az imádságot éppoly kevéssé lehet tanítani az imádságot, mint szeretni, örülni vagy sírni tanítani. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy előkészítjük gyermekink lelkét Isten ajándékának befogadására. De mint általában minden, az ima is gyakorlattal tanulható meg. Ahogy a munkaeszközök használatát is meg kell tanulni. A gyerekeinket is csak a gyakorlat útján taníthatjuk imádkozni. Amikor a gyerekeinkkel imádkozunk, az még nem személyes imádság, csak gyakorlat. De ez szükséges ahhoz, hogy eljussanak a személyes Isten-kapcsolatra. Fő dolog, hogy I-t, J-t megismerjék, és akkor baráti kapcsolatban legyenek vele. Olt.szents. előtt!!

Nagyon sokan vágyódnak arra, hogy jobban tudjanak imádkozni. Sajnos, ezt nem nagyon tanítják sehol. Thaiföldön pl. a fiatal férfiaknak katonaság helyett 2 évet egy kolostorban kell tölteniük. A fegyverek agresszivitása helyett a szeretet szelídségére tanítják őket.

Életünknek vannak olyan pillanatai is, amikor nincs szükségünk sem a saját, sem mások imádságos szavaira, amikor tökéletes csöndben imádkozunk. Ez jelenti az ideális imádságot, feltéve, ha valóságos csendről, és nem álmodozásról van szó. Ilyenkor semmi sem nyugtalanít vagy zavar, és egész lelkünket eltölti az I felé kitárulkozó imádat. Vigyázzunk azonban, hogy I-t keressük, ne csak egy elégedett hangulatot!

Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned, Uram!

3) Tanuljunk imádkozni a Szentírás alapján Máriától!

Anyám, a te gyermeked úgy akarja, hogy te légy példaképe annak a léleknek, aki a hit éjszakájában keresi Őt. A te életedet nem szépítik meg elragadtatások, csodák, extázisok. Egyszerű, közönséges úton jártál. Vezess minket, kicsinyeket is ezen az úton a mennybe! Amikor József nem ismeri fel a csodát, melyet alázatban rejtegetni is szeretnél, hagyod, hogy könnyezzen a „Tabernákulum” mellett, amely a Megváltó istenségét takarja. Ó, mennyire szeretem ékesszóló hallgatásod. Egy olyan lélek nagyságáról és mindenre képes voltáról beszél nekem a te hallgatásod, aki segítségét egyedül a mennyből várja. Amikor pedig megszólalsz, a Magnificat csodálatos hálaadó imája fakad fel a szívedből, s ezzel megtanítasz, hogyan daloljam I dicséretét, hogyan dicsekedjem J-ban, a Megváltóban. Aztán tanítasz imádkozni, amikor gondosan megőrzöl minden szót, minden történést a szívedben, és el-el elmélkedsz róluk.

Vizsgáljuk meg Mária közbenjáró imáját a kánai menyegzőn! Közölte a szükséget Jézussal, de nem fűzött hozzá semmit. Nem beszéli rá. Nem sürgeti. Rábízta. A visszautasítás ellenére tudta, hogy J fog tenni valamit. Ezért mondja a szolgáknak: bármit mond, tegyétek! – ez nekünk is szól! - Nem akarta irányítani J-t, pedig gyermekkorában ő irányította. De Mária megtanult engedelmeskedni, tudta, hogy át kell engednünk I-nek, hogy mikor és hogyan hallgatja meg kéréseinket.

Jézus életének nagy misztériuma, hogy nem a cselekvés, hanem a passzivitás – a passió – által teljesítette be küldetését. Nem azzal, amit tett, hanem azzal, amit vele tettek; nem a saját döntése által, hanem azáltal, ahogy mások döntöttek sorsa felől. Ez Mária életére is igaz, hiszen I akaratával, Szent Fiával mindenben eggyé vált, akkor is, ha nem értette.

Életünk nagy – talán legnagyobb – része passió. Bár mindannyian önállóan szeretnénk cselekedni, szabadok és önállóak szeretnék lenni, mégis hosszabb időszakok telnek el úgy, hogy mások döntésétől függünk. Nemcsak akkor, amikor fiatalok és tapasztalatlanok, vagy öregek és betegek vagyunk, hanem akkor is, amikor erősnek és magabiztosnak érezzük magunkat. Sikerünk, vagyonunk, egészségünk és kapcsolataink jelentős részét olyan események és körülmények befolyásolják, melyekbe alig vagy egyáltalán nincs beleszólásunk. Amíg csak lehet, szeretjük a cselekvés illúzióját fenntartani, végső soron azonban a passió az, ami meghatározza életpályánkat. Emberekre, szerető és gondoskodó emberekre van szükségünk, hogy tartsák bennünk a lelket passiónk ideje alatt, s így támogassanak bennünket küldetésünk beteljesítésében. (Henry Nouwen)

A szenvedés általában elválaszt bennünket szeretteinktől. A szenvedés önmagában értéktelen: önzővé és magányossá tesz, és senkit sem nemesít meg, egyedül a Krisztus módjára vállalt szenvedésnek van igazi közösséget, egyházat létesítő ereje. De mi az a krisztusi szenvedés? Amit szeretetből másokért vállalunk! Vagyis a szeretet teszi kötőanyaggá Jézus vérét, és a belé vetett hit által a mi szenvedésünk is kiegészíti az Ő megváltó, egyházat összetartó szenvedését, és így lehet a felajánlott szenvedés egy családot, egy plébániát, sőt egy egyházmegyét összetartó erővé.

Befejezés: Vágyak, kívánságok, belső benyomások és külső történések özöne él bennünk, és felkavar bennünket, mégis, mint megkereszteltekben, a Szentlélek bennünk lakozik, és a hit által Krisztus él a szívünkben. Újra és újra felelevenítjük annak a forrásnak az emlékezetét, amelyből születtünk, és kívánságainkat, benyomásainkat újra ebbe a forrásba merítjük, hogy egész létünket a Szentlélek élete hassa át. Még a gondolatok mélyén is Jézus eleven emlékezetét ápoljuk, hogy megtisztítsa őket. Ha az isteni dolgokra gondolunk, nem marad hely bennünk a gonosz gondolatok számára. Mintegy begyakoroljuk magunkat Isten jelenlétébe, mely nem tevékenységeinken vagy életviszonyainkon kívül valósul meg, hanem éppen azokban. A Szentlélek működése lelkünkben az adott cselekvésben mutatkozik meg: tisztázza cselekvésünk indítékait, és szándékunkat Isten felé irányítja. Több ez, mint Isten jelenléte. Ez már együttműködés Isten bennünk kifejtett működésével. Pl. a keserűséget tiszta lelkiismeretünkbe juttatjuk, és az Úr elé tartjuk, hogy az akadályt eszközzé változtassa.

Befejező ima: Igent mondó Szent Szűzhöz
Ének: Édes Jézus, neked élek

Kapcsolódó anyagok: képek